Csúnya beszédBabanet-Est TV Magazin
Gyerekem úgy kétéves lehetett, mikor életemben először hosszabb, vidéki útra vittem a családot kocsival. A vezetés akkoriban meglehetősen sok feszültséget okozott nekem, próbáltam a tőlem telhető legjobban elvégezni a feladatot: időben odaérni a barátnőm esküvőjére.
A hosszú út, a forgalom és egy eltévedés azonban úgy kifárasztott idegileg, hogy mikor véletlenül rátolattam egy korlátra, önkéntelenül is kiszakadt belőlem egy cifra káromkodás. Bár rögtön észbe kaptam, megérkezésünk után arra lettem figyelmes, hogy az én drága, fürtös fejű gyermekem a tőlem hallott „csodaszép” szófordulatot kántálva magában jár-kel vendéglátónk kertjében.
Hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak azon kívül, hogy persze mélységesen szégyelltem magam: miért is nem figyeltem arra, mi hagyja el a számat. Az is elgondolkoztatott, vajon miért ragadt meg a gyerekben annyira erősen pont ez a szófordulat? Hiszen szinte biztos, hogy az értelmével nincs tisztában. És mit is kellene lépnem, hogy mielőbb rájöjjön, nem kellene hasonló csúnyaságokat hajtogatnia?
Sajnos, mi, felnőttek bizony káromkodunk. Bár a káromkodásoknak megvan a maguk funkciója – remek feszültség-levezetők, ezért erős érzelmi töltetük van, erre is figyel fel a gyerk -, sokszor nemcsak arra használjuk, hogy könnyítsünk magunkon, hanem számunkra már észrevétlen módon, szinte kötőszavakként lepik el beszédünket. Ami, akárhogy is nézzük, nem túl jó. Már csak azért sem, mert gyermekeink utánoznak minket, úgy szívják magukba minden mozdulatunkat, szavunkat, mint a szivacs. És aztán általában a leglehetetlenebb helyzetekben tartják elénk azt a bizonyos ferde tükröt.
Már ha egyáltalán elismerjük, hogy abban a tükörben a mi elcsúszott arcunk bámul ránk vissza. Merthogy sok olyan szülő is akad, aki váltig állítja, ő aztán sosem beszélt így a gyerek előtt, a csúnya szavakat egész biztosan csak az oviból, bölcsiből, iskolából hozhatta haza. Pedig az olyan gyerekek, akik otthon nem hallanak hasonló szófordulatokat, bizony a közösségben sem szedik fel ezeket. Érdemes tehát önvizsgálatot tartani, vajon tényleg annyira ártatlanok vagyunk-e ebben, és ha arra jutunk, hogy mégsem, némi önfegyelemmel fejleszthetjük önmagukat és ez által gyermekünket is. Arról nem is beszélve, hogy micsoda tiszteletet tud az ébreszteni egy gyerekben, mikor látja, hogy a szülő is belátja saját hibáit és nem rest javítani rajtuk.
Addig pedig tartsuk szem előtt: a csúnya szavak értelmét gyermekünk a mi reakcióinkból alapozza meg, és bizony abban is sok múlik rajtunk, hogy a későbbiekben a káromkodások beépülnek vagy kikopnak gyermekünk szókincséből.
- Általában kétféle szülői reakció létezik a káromkodásra: a felháborodás és a nevetgélés. A gond az, hogy mindkettő megerősíti a gyermeket a nemkívánatos szóhasználatban. Érdemesebb rezzenéstelen arccal megőrizni nyugalmunkat.
- Magyarázzuk el a gyereknek, hogy az adott csúnya szó, káromkodás mit jelent, és miért nem helyeseljük használatát. Mindezt nyugodt, csendes hangon, úgy, hogy ő is megértse.
- A gyerek utánzása miatt szinte biztos, hogy ludasak vagyunk mi is a helytelen beszédben. Felkínálhatjuk a gyereknek, hogy szóljon ránk, ha tőlünk ilyesmit hall, de cserébe ő is tartózkodjon a káromkodások használatától.
- Büntetéssel egészen biztosan nem megyünk semmire, sőt. Ha valamit elérhetünk vele, az csak annyi, hogy gyermekünk ezen fogja lemérni, meddig feszítheti azt a bizonyos húrt.
Szilágyi Diána, 2009. január 23.
