Irigykedõ kétévesek

Kétéves volt a lányom, mikor kapott egy triciklit. Szépet, kéket, le is kellett vinni a játszótérre, de ott aztán minden más hirtelen érdekesebb lett, mint a járgány. Bevetette magát a homokozóba, a többi gyerek meg a triciklire vetette magát, amikor látták, hogy a gazdája mással van elfoglalva. Az én fürtös angyalkám másodpercek alatt süvöltõ démonként vette védelmébe a játékát, mire a többi gyerek szó nélkül visszatért a hintához, mászókához. A lányom meg ült a motoron, hajtani nem volt hajlandó, leszállni meg nem mert, hiszen akkor a többiek akarnak majd játszani vele. Ott tipródott látványosan: most mondjon le a tulajdonáról, és élvezze a játékot, vagy szobrozzon az ülésen csak azért, hogy mások ne érhessenek hozzá? Végül gyõzött a játszani akarás, otthagyta a triciklit, és még abba is beletörõdött, hogy a többi gyerek is kipróbálja.

Ahogy elnézem a játszótéri gyerekeket, nemcsak az én lányom szenvedte meg a fenti dilemmát. Általában kétéves kor körül minden gyerek „irigy” lesz. Azért így, idézõjelben, mert ennek még köze sincs ahhoz, amit mi felnõttek értünk ezen a jelzõn. Nem rosszindulatból, kicsinyességbõl fakadó érzés ez náluk, hanem alakuló személyiségük egyik fejlõdési szakaszának mutatója. Ebben az idõszakban a kicsi minden játékára úgy tekint, mint saját testének meghosszabbítására, nem választja õket külön saját magától. Te engednéd, hogy Pistike elvigye a fél lábad egy kis homokozásra? Nem szívesen, ugye? A kicsi is ezt közli, amikor a lapátjára ácsingózó társával közli, hogy „Nem”. Ez áll a háttérben akkor is, amikor visítva huzakodnak egy vödrön. Sõt, még akkor is, amikor egy másik gyerek játékát elveszi, és csak bámul tágra nyílt szemekkel, amikor az követeli vissza. Hiszen õ találta, tehát az övé.

A felnõttek véleménye természetesen más, és sokszor kínosnak érzik, ha gyerekük a fentiekhez hasonlóan viselkedik. Ezt próbáljuk elkerülni úgy, hogy rászólunk, „nem szabad”, adja vissza. Sõt, kivesszük a kezébõl a játékot, hiába tiltakozik, és odaadjuk a másiknak. Amire õ természetesen kiadós hisztivel reagál. Hogyan vehetjük rá a gyereket arra, hogy osztozzon a játékain, anélkül, hogy csatákat kellene vele vívni?

Próbáljuk meg a tiltást visszafogni, és pozitív kommunikációval kezelni a helyzetet. Kínáljunk a gyereknek kompromisszumot, például cseréljenek játékot a másikkal. Amikor kölcsönadja a játékát, dicsérjük meg, és hívjuk fel a figyelmét arra, micsoda örömet okozott ezzel. Ha dacolva ragaszkodik a sajátjához, ne erõltessük, inkább a vágyakozó gyereknek magyarázzuk el, hogy egy kicsit még játszik vele a kölök, de biztos, hogy kis idõ múlva oda fogja adni neki. Próbáljuk meg a két gyereket közös játékba bevonni, homokozzunk együtt, segítsünk a másik gyereknek is a formák kiborításában, kóstoljuk meg az õ sütijét is. Segítsük fel a többi gyereket is a mászókára, és ha kéri, lökjük egy kicsit a hintáját is. Ebbõl a mi porontyunk pozitív mintát kap, és mivel a legtöbb dolgot utánzással tanulja meg, kis idõ elteltével változni fog a viselkedése is. Hároméves korára pedig már eljön az az idõszak, mikor a társakkal való játék számára is olyan fontos lesz, hogy önálló kompromisszumokat tud majd kötni

Szilágyi Diána

 

 

Óvodai beszoktatás
Csúfolódó gyerekek
Lázas a gyerek
Sportos kismamák
Hiszti a boltban
Az ideális talpalávaló