Nekünk
sem volt fenékig tejfel |
|
Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy meglehetõsen fiatal pár, akiknek született
egy kisfiuk. A gyermek neve Ábel, a mama meg én vagyok. Ábel
ma tizenhárom éves, deli legény, de nem így kezdte ám. A 37. Héten látta
meg a napvilágot, 3200 g-mal. A kórházban születése után rögtön
inkubátorba kerül (akkoriban minden baba így járt), a mamáját csak másnap
láthatta. Viszont akkor sem engedték, hogy szopjon, mivel még nem ürült
ki a mekóneum a szervezetébõl. (Ma már tudjuk, hogy a magzatszurok
a szopás hatására ürül ki.) Tehát Ábelt csak másnap kaptam a
kezembe, nem szopizhatott, viszont azt mondták, hogy fejnem kell. Hát
fejtem volna, ha megmutatja valaki, hogy hogy kell. Másnap, amikor már
szophatott volna, egyszer mellre tehettem, de hamar elvették: besárgult,
inkubátorba kell tenni! A sok gyömöszöléstõl a mellem belövellt,
akkora lett, mint egy dinnye, de egy csepp sem jött belõle a saját
magam kialakította fejési technikámmal. Délutánra sírógörcsöt
kaptam. Erre végre megjelent egy nõvér, megnyomta a mellem ott, ahol
kell: a kolosztrum szerteszét spriccelt az ágynemûn. Aztán rám kiabált:
na látja, hogy van teje, mit kell hisztizni. Ezzel elvonult. Nagyon
megnyugtatott segítõkész hozzáállásával J,
és végre tudtam, hogy hogy lehet kipréselni a tejet a mellembõl. Ettõl
kezdve egész nap fejtem és fejtem, és néha megkaptam a gyereket is,
amikor kékfényszünetet engedélyeztek, de akkor is bíztattak, hogy
szoptatás után is fejjek, mert éhen hal a gyerek, ha éjjel nem tudnak
neki tejet adni. Én még jobban megnyugodtam, és tovább fejtem, éjfélig,
meg hajnaltól. És úgy mentünk haza, hogy kétszer annyi tejem volt,
mint kéne. Alig tudtam a gyerekemmel babázni, a férjemmel beszélgetni,
a nagymamámmal tapasztalatcserélni, az anyukámmal veszekedni, mert
mindenki azt mondta, hogy mérjek szoptassak, mérjek, pelenkázzak,
fejjek, fejjek, fejjek
És ez így ment fél évig, és én nagyon büszke
voltam, hogy három tejtestvérünk is van, és tudtam, hogy mitõl döglik
a légy: fejni kell, attól lesz elég tej. Az már mellékes, hogy az állandó
gyömöszöléstõl havonta mellgyulladásom volt, de olyan, hogy másfél
napig szinte nem is tudtam magamról a láztól. A mellbimbóm
kisebesedett, és nem gyógyult be (szerintem épp a hámosító kenõcs
miatt, amit adtak rá, és persze az állandó bórvizes mosás miatt). Az
én gyerekem szép kis karcsú baba volt, de gyönyörû. A tejtestvéreink
mind dagik. (Rájöttem úgy hat év múlva, hogy az én gyerekem kapta
mindig a kalóriaszegény elsõ tejet, míg a tejtesóknak adtuk a dús hátsó
tejet, amit kifejtem.) Ábel már három hónapos korában gyümölcsözött,
fõzelékezett, míg az egyik tejtesónk csak kilenc hónapos korában
fogadott el bármi mást az én tejemen kívül. Közben
orvosi tanácsra- Ábelt kemény dresszúrával megtanítottuk cumisüvegbõl
inni, mert a doktor úr szerint fél éves kor után az anyatej mellett
tehéntejet is kellett adni. (Tudom, azóta már õ is mást mond a mai
anyáknak.) Így Ábel 13 hónapos korára szépen leszokott a cicirõl,
és rajongott a cumisüvegért, ami körül forgott ezután az életünk:
cumisüveg nélkül sehová nem mehettünk, éjjelente legalább háromszor
oda kellett neki adni, három éves koráig függõk voltunk. De
közben megszületett Marci. Valahogy éreztem, hogy egyáltalán nem
lehet ez így rendben, ahogy Ábellel csináltam. Nem természetes, és két
gyermekkel teljességgel megvalósíthatatlan. Egy gyerek szoptatásának
tapasztalata után újból elolvastam Short szoptatásról szóló cikkét,(
ami egy 1985-ös Tudományban jelent meg, és fogalmam nincs, hogy került
hozzám 1989-ben), ami arról szól, hogy hogyan szoptatnak az ausztráliai
és más õslakók, és hogyan a nyugati civilizáció asszonyai. Végre
megértettem a lényeget. (Ehhez kellett az Ábellel szerzett tapasztalat!
Az elsõ terhességem alatt is elolvastam, de semmit sem jelentett.)
Megfogadtam, hogy Marcit igény szerint szoptatom majd, ha kell óránként.
Megszületett a kis ropi gyerek 37. héten, három kilóval, 54 cm-vel. Elég
rozoga volt, látszott, hogy még szívesen maradt volna odabent, ha a
doktorbácsi nem erõszakoskodik annyira. A szüléshez odahívták a
gyermekorvost, aki megnézte a fiúcskát, odajött hozzám, és azt
mondta: a születési kor és a megfelelõ súly ellenére ez a baba
gyakorlatilag koraszülött. Szoptassam minél gyakrabban, dajkáljam,
amikor csak lehet. A gyermekorvos távozott, és beindult ugyanaz a gépezet,
ami két éve. Inkubátor, 24 órás szoptatási szünet, háromóránkénti
szoptatás (a rooming-in ellenére). Én most már talpraesett voltam, és
amikor kihozták a babát : Ismerkedni, nem szoptatni felkiáltással,
azért én jól megetettem, hiába fenyegettek azzal, hogy nem adnak
mellfertõtlenítõ bûzgombócot. Aztán elkezdtem szoptatni egy másik
babát is a szobánkból, mert az anyukája egyszerûen nem tudott megbirkózni
a pirinyó baba-hatalmas mell ellentmondásával, és mondanom sem kell,
senki nem segített neki. (Akkor még nem tudtam, mit kellene csinálnom,
egyszerûbbnek látszott mellre tenni a bömbölõ babát). Hazamentünk.
A fejést nem tudtam kihagyni, mert a kórházban szopatott babának megígértem,
hogy továbbra sem hagyom éhen halni. Megállapodtunk a mamájával, hogy
három hónapig fejek, de nem mindenáron: csak amennyi épp könnyen kijön
Marci szopásai után. És Marci szopizott. Egy darabig úgy, mint minden
homo sapiens kölyök, ha teheti: két óránként, vagy gyakrabban. Hanem
néhány hét múlva ritkítani kezdte a dolgot, viszont akkor iszonyatos
mennyiségeket bekajált. 2,5 3,5 dl-nél nem adta alább.(Akkor még
mértük ugyanis). A mellem megint kisebesedett (bórvíz, neogranormon +
alkati problémák), néhány mellgyulladás is bejött, de tulajdonképpen
ez a gyerek volt a legszimplább szoptatás szempontjából. Úgy öt hónaposan
megint gyakrabban szopott, éjszaka is újrakezdte. Én persze frászt
kaptam, hogy kevés a tejem, akkor még nem tudtam, hogy ez a normális,
és hogy épp a gyakoribb szopással csinál elég tejet magának. Marci két
éves koráig szopott, akkor egyszerûen abbahagyta, csak azért, mert a
szopi helyett jobban tetszett neki, a könyv, amit Ábel nézegetett. Újabb
egy év szopiszünet után megszületett Benedek. Csoda gyorsan született,
idõre, 4220 g-mal, gátmetszés, beavatkozás nélkül (Ez már 1994!!!).
Rögtön mellre tettem, gyönyörûen szopizott. Nem fejtem, csak
szoptattam, éjjel-nappal, amikor kért. Azám: de nem volt tejbelövellésem!
Egy kicsit sem dúzzadt meg a mellem, míg a másik kettõnél focilabda méretû
lett az én 75-ös kis nyamvadt cicim három napos korukban. Ekkor bepánikoltam:
hívtam fût-fát: mi lehet a bajom. Akkor még nem sokan tudták, hogy ha
nagyon gyakran szopik a baba születés után, nem mindig történik látványos
tejbelövellés. Egyszerûen termelõdik a tej, a baba kiszopja, termelõdik,
kiszopja. Valahogy elmarad az ödéma, meg a feszülés, meg a fájdalom.
Mivel ezt nem tudtam, teljesen kiborultam, annak ellenére, hogy az én
kis vizilóbébim teljesen elégedett volt az élettel. Ez a bizonytalanság
az elsõ félévben megmaradt, ugyanis sokszor még a tejkilövellõ
reflexet sem éreztem. Ez pedig az ingadozó tejtermelésnek és az egész
ügy miatti szorongásnak volt köszönhetõ. Persze, a gyermek békésen,
nyugodtan tûrte anyja hisztérikus állapotját: õ tudta, hogy minden
rendben. Fél éves korában (ami karácsony körül volt esedékes) megkínáltuk
mindenfélével, de õ nem nagyon törõdött ezzel. Egyedül a halászléból
kiszedett színhús haldarabkák iránt mutatott érdeklõdét. A dolog
ennyiben is maradt: 11 hónapos koráig csak anyatejen és kenyérhéjon
élt, annak ellenére, hogy minden kutyafülével megkínáltam. Én fél
éves korában megnyugodtam teljesen, ezután három éves koráig
szopott. Akkor egyik este megkérdezte: az óvodások ugye nem szopiznak.
Én azt mondtam, hogy nem. Erre õ önérzetesen azt válaszolta: akkor õ
sem szopizik többet, mert hamarosan ovis lesz. És ennyiben maradtunk. Egy
év szopiszünet után várandós lettem: Julcsi. Õ 1999-ben született.
Rögtön szülés után szopizott, és ezután másfél óránként. Nála
sem volt hatalmas tejbelövellés, de azért volt valami. Juli egy rettentõen
nyugtalan baba volt, nagyon keveset hízott, viszont szinte állandóan nyûglõdött,
vagy féléberen aludt. Igazi kétemberes gyerek volt: ha nem ringatta
valaki, akkor bömbölt. Két hónaposan megfordult, néhány hét múlva
kúszni kezdett. A nyugtalanságával, és a lassú súlyfejlõdéssel
teljesen kiborított. Ráadásul egy jó alapos szülés utáni depresszió
is összejött, úgyhogy a padlón voltam. Ettõl leállt a tejkilövellõ
reflex mûködése. Késõbb lányom szopási sztrájkba is kezdett. Volt
olyan idõszak is, hogy csak éjszaka evett. Hiába kínáltuk lefejt
tejjel, majd késõbb pempõkkel: egyértelmûen közölte, hogy nem éhes.
Neki kevés is elég, vagyis épp annyi, amennyi van. Valójában másfél
éves korában kezdett el enni, úgy, hogy látszott, hogy valamennyi fogy
a tányérjáról. Azóta is keveset eszik, viszont ritka mozgékony mind
testileg, mind szellemileg. Utoljára tavaly februárban volt beteg, ez a
szó nincs is benne az aktív szókincsében. Miért
írtam le mindezt? Hogy lássátok: nem egy szerencsés bõtejû anya beszél
itt okosakat, akinek minden ment, mint a karikacsapás. Nekem is voltak
gondjaim a kevés tejtõl a szopási sztrájkig. Tudom, hogy milyen
érzés depressziósan hallgatni az anyai (stb.) jótanácsokat. Szõdy Judit 2001.12.09 |
|
|
|
Társoldalunk kínálatából
Súlyos pénzhiánnyal küzdő óvodához kerülhettek az adófizetői forintok, az oligarchák nem tudták lenyúlni
210 millió forintot sikerült megszavazni a fóti Waldorf óvodának december... »