#baba#anya
A négy Farkas-Szody gyermek története

Nekünk sem volt fenékig tejfel
A négy Farkas-Szõdy gyermek története

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy meglehetõsen fiatal pár, akiknek született egy kisfiuk. A gyermek neve Ábel, a mama meg én vagyok.

Ábel ma tizenhárom éves, deli legény, de nem így kezdte ám. A 37. Héten látta meg a napvilágot, 3200 g-mal. A kórházban születése után rögtön inkubátorba kerül (akkoriban minden baba így járt), a mamáját csak másnap láthatta. Viszont akkor sem engedték, hogy szopjon, mivel „még nem ürült ki a mekóneum a szervezetébõl”. (Ma már tudjuk, hogy a magzatszurok a szopás hatására ürül ki.) Tehát Ábelt csak másnap kaptam a kezembe, nem szopizhatott, viszont azt mondták, hogy fejnem kell. Hát fejtem – volna, ha megmutatja valaki, hogy hogy kell. Másnap, amikor már szophatott volna, egyszer mellre tehettem, de hamar elvették: besárgult, inkubátorba kell tenni! A sok gyömöszöléstõl a mellem belövellt, akkora lett, mint egy dinnye, de egy csepp sem jött belõle a saját magam kialakította fejési technikámmal. Délutánra sírógörcsöt kaptam. Erre végre megjelent egy nõvér, megnyomta a mellem ott, ahol kell: a kolosztrum szerteszét spriccelt az ágynemûn. Aztán rám kiabált: na látja, hogy van teje, mit kell hisztizni. Ezzel elvonult. Nagyon megnyugtatott segítõkész hozzáállásával J, és végre tudtam, hogy hogy lehet kipréselni a tejet a mellembõl. Ettõl kezdve egész nap fejtem és fejtem, és néha megkaptam a gyereket is, amikor kékfényszünetet engedélyeztek, de akkor is bíztattak, hogy szoptatás után is fejjek, mert éhen hal a gyerek, ha éjjel nem tudnak neki tejet adni. Én még jobban megnyugodtam, és tovább fejtem, éjfélig, meg hajnaltól. És úgy mentünk haza, hogy kétszer annyi tejem volt, mint kéne. Alig tudtam a gyerekemmel babázni, a férjemmel beszélgetni, a nagymamámmal tapasztalatcserélni, az anyukámmal veszekedni, mert mindenki azt mondta, hogy mérjek szoptassak, mérjek, pelenkázzak, fejjek, fejjek, fejjek… És ez így ment fél évig, és én nagyon büszke voltam, hogy három tejtestvérünk is van, és tudtam, hogy mitõl döglik a légy: fejni kell, attól lesz elég tej. Az már mellékes, hogy az állandó gyömöszöléstõl havonta mellgyulladásom volt, de olyan, hogy másfél napig szinte nem is tudtam magamról a láztól. A mellbimbóm kisebesedett, és nem gyógyult be (szerintem épp a hámosító kenõcs miatt, amit adtak rá, és persze az állandó bórvizes mosás miatt). Az én gyerekem szép kis karcsú baba volt, de gyönyörû. A tejtestvéreink mind dagik. (Rájöttem úgy hat év múlva, hogy az én gyerekem kapta mindig a kalóriaszegény elsõ tejet, míg a tejtesóknak adtuk a dús hátsó tejet, amit kifejtem.) Ábel már három hónapos korában gyümölcsözött, fõzelékezett, míg az egyik tejtesónk csak kilenc hónapos korában fogadott el bármi mást az én tejemen kívül.

Közben –orvosi tanácsra- Ábelt kemény dresszúrával megtanítottuk cumisüvegbõl inni, mert a doktor úr szerint fél éves kor után az anyatej mellett tehéntejet is kellett adni. (Tudom, azóta már õ is mást mond a mai anyáknak.) Így Ábel 13 hónapos korára szépen leszokott a cicirõl, és rajongott a cumisüvegért, ami körül forgott ezután az életünk: cumisüveg nélkül sehová nem mehettünk, éjjelente legalább háromszor oda kellett neki adni, három éves koráig függõk voltunk.

De közben megszületett Marci. Valahogy éreztem, hogy egyáltalán nem lehet ez így rendben, ahogy Ábellel csináltam. Nem természetes, és két gyermekkel teljességgel megvalósíthatatlan. Egy gyerek szoptatásának tapasztalata után újból elolvastam Short szoptatásról szóló cikkét,( ami egy 1985-ös Tudományban jelent meg, és fogalmam nincs, hogy került hozzám 1989-ben), ami arról szól, hogy hogyan szoptatnak az ausztráliai és más õslakók, és hogyan a nyugati civilizáció asszonyai. Végre megértettem a lényeget. (Ehhez kellett az Ábellel szerzett tapasztalat! Az elsõ terhességem alatt is elolvastam, de semmit sem jelentett.) Megfogadtam, hogy Marcit igény szerint szoptatom majd, ha kell óránként. Megszületett a kis ropi gyerek 37. héten, három kilóval, 54 cm-vel. Elég rozoga volt, látszott, hogy még szívesen maradt volna odabent, ha a doktorbácsi nem erõszakoskodik annyira. A szüléshez odahívták a gyermekorvost, aki megnézte a fiúcskát, odajött hozzám, és azt mondta: a születési kor és a megfelelõ súly ellenére ez a baba gyakorlatilag koraszülött. Szoptassam minél gyakrabban, dajkáljam, amikor csak lehet. A gyermekorvos távozott, és beindult ugyanaz a gépezet, ami két éve. Inkubátor, 24 órás szoptatási szünet, háromóránkénti szoptatás (a rooming-in ellenére). Én most már talpraesett voltam, és amikor kihozták a babát : „Ismerkedni, nem szoptatni” felkiáltással, azért én jól megetettem, hiába fenyegettek azzal, hogy nem adnak mellfertõtlenítõ bûzgombócot. Aztán elkezdtem szoptatni egy másik babát is a szobánkból, mert az anyukája egyszerûen nem tudott megbirkózni a pirinyó baba-hatalmas mell ellentmondásával, és mondanom sem kell, senki nem segített neki. (Akkor még nem tudtam, mit kellene csinálnom, egyszerûbbnek látszott mellre tenni a bömbölõ babát).

Hazamentünk. A fejést nem tudtam kihagyni, mert a kórházban szopatott babának megígértem, hogy továbbra sem hagyom éhen halni. Megállapodtunk a mamájával, hogy három hónapig fejek, de nem mindenáron: csak amennyi épp könnyen kijön Marci szopásai után. És Marci szopizott. Egy darabig úgy, mint minden homo sapiens kölyök, ha teheti: két óránként, vagy gyakrabban. Hanem néhány hét múlva ritkítani kezdte a dolgot, viszont akkor iszonyatos mennyiségeket bekajált. 2,5 – 3,5 dl-nél nem adta alább.(Akkor még mértük ugyanis). A mellem megint kisebesedett (bórvíz, neogranormon + alkati problémák), néhány mellgyulladás is bejött, de tulajdonképpen ez a gyerek volt a legszimplább szoptatás szempontjából. Úgy öt hónaposan megint gyakrabban szopott, éjszaka is újrakezdte. Én persze frászt kaptam, hogy kevés a tejem, akkor még nem tudtam, hogy ez a normális, és hogy épp a gyakoribb szopással csinál elég tejet magának. Marci két éves koráig szopott, akkor egyszerûen abbahagyta, csak azért, mert a szopi helyett jobban tetszett neki, a könyv, amit Ábel nézegetett.

Újabb egy év szopiszünet után megszületett Benedek. Csoda gyorsan született, idõre, 4220 g-mal, gátmetszés, beavatkozás nélkül (Ez már 1994!!!). Rögtön mellre tettem, gyönyörûen szopizott. Nem fejtem, csak szoptattam, éjjel-nappal, amikor kért. Azám: de nem volt tejbelövellésem! Egy kicsit sem dúzzadt meg a mellem, míg a másik kettõnél focilabda méretû lett az én 75-ös kis nyamvadt cicim három napos korukban. Ekkor bepánikoltam: hívtam fût-fát: mi lehet a bajom. Akkor még nem sokan tudták, hogy ha nagyon gyakran szopik a baba születés után, nem mindig történik látványos tejbelövellés. Egyszerûen termelõdik a tej, a baba kiszopja, termelõdik, kiszopja. Valahogy elmarad az ödéma, meg a feszülés, meg a fájdalom. Mivel ezt nem tudtam, teljesen kiborultam, annak ellenére, hogy az én kis vizilóbébim teljesen elégedett volt az élettel. Ez a bizonytalanság az elsõ félévben megmaradt, ugyanis sokszor még a tejkilövellõ reflexet sem éreztem. Ez pedig az ingadozó tejtermelésnek és az egész ügy miatti szorongásnak volt köszönhetõ. Persze, a gyermek békésen, nyugodtan tûrte anyja hisztérikus állapotját: õ tudta, hogy minden rendben. Fél éves korában (ami karácsony körül volt esedékes) megkínáltuk mindenfélével, de õ nem nagyon törõdött ezzel. Egyedül a halászléból kiszedett színhús haldarabkák iránt mutatott érdeklõdét. A dolog ennyiben is maradt: 11 hónapos koráig csak anyatejen és kenyérhéjon élt, annak ellenére, hogy minden kutyafülével megkínáltam. Én fél éves korában megnyugodtam teljesen, ezután három éves koráig szopott. Akkor egyik este megkérdezte: az óvodások ugye nem szopiznak. Én azt mondtam, hogy nem. Erre õ önérzetesen azt válaszolta: akkor õ sem szopizik többet, mert hamarosan ovis lesz. És ennyiben maradtunk.

Egy év szopiszünet után várandós lettem: Julcsi. Õ 1999-ben született. Rögtön szülés után szopizott, és ezután másfél óránként. Nála sem volt hatalmas tejbelövellés, de azért volt valami. Juli egy rettentõen nyugtalan baba volt, nagyon keveset hízott, viszont szinte állandóan nyûglõdött, vagy féléberen aludt. Igazi kétemberes gyerek volt: ha nem ringatta valaki, akkor bömbölt. Két hónaposan megfordult, néhány hét múlva kúszni kezdett. A nyugtalanságával, és a lassú súlyfejlõdéssel teljesen kiborított. Ráadásul egy jó alapos szülés utáni depresszió is összejött, úgyhogy a padlón voltam. Ettõl leállt a tejkilövellõ reflex mûködése. Késõbb lányom szopási sztrájkba is kezdett. Volt olyan idõszak is, hogy csak éjszaka evett. Hiába kínáltuk lefejt tejjel, majd késõbb pempõkkel: egyértelmûen közölte, hogy nem éhes. Neki kevés is elég, vagyis épp annyi, amennyi van. Valójában másfél éves korában kezdett el enni, úgy, hogy látszott, hogy valamennyi fogy a tányérjáról. Azóta is keveset eszik, viszont ritka mozgékony mind testileg, mind szellemileg. Utoljára tavaly februárban volt beteg, ez a szó nincs is benne az aktív szókincsében.

Miért írtam le mindezt? Hogy lássátok: nem egy szerencsés bõtejû anya beszél itt okosakat, akinek minden ment, mint a karikacsapás. Nekem is voltak gondjaim a „kevés tejtõl” a szopási sztrájkig. Tudom, hogy milyen érzés depressziósan hallgatni az anyai (stb.) jótanácsokat.
Nagyon rossz. Sokat tanultam mindebbõl (és a többi anyától, meg okos cikkekbõl, könyvekbõl, és okos orvosoktól).

Megpróbálok segíteni.

Szõdy Judit

 2001.12.09

 

 
 
X
EZT MÁR OLVASTAD?