Mindenki beleszól
Magyarországon van néhány dolog, amihez mindenki ért: ilyen a foci, a politika és a gyereknevelés. De hogy még a reggel a bolt előtt a felesét felhajtó munkás is jobban tudja, mi a jó a gyerekednek? Azért ez már több a soknál.
Amikor az első gyerekemet vártam, kettős érzéseim voltak a nálam tapasztaltabbakkal: szüleimmel, a párom szüleivel, de még a gyerekorvossal és a védőnővel szemben is. Egyrészt vártam, hogy adják át a tapasztalataikat, hiszen vagy felneveltek már két-három gyereket, vagy ez a szakmájuk, én meg itt vagyok teljesen zöldfülűen, fiatalon, és mindkét családban az én első babám lesz az első unoka (unokaöcs, keresztgyerek, satöbbi).
Másrészt féltem is. Féltem, hogy majd olyan tanácsokat kapok, amikkel nem értek egyet, és ebből konfliktusok adódnak, vagy megpróbálnak rám erőltetni valamit, ami tőlem idegen. Még az is megfordult a fejemben, hogy a párkapcsolatomnak is megárthat, ha anyukám és anyósom mást mond, én szívesebben hallgatnék anyukámra, a párom pedig anyósomra. Vagy én egy harmadik megoldást szeretnék, a párom meg egy negyediket. Jó, hogy ezekre már terhesen gondoltam, mert így beszélgettem róla a gyermekem apjával is, és el tudtam kezdeni gondolkodni, hogy tényleg, mit hogyan is szeretnék majd?
Nagyon sokat olvastam, az a fajta vagyok a mai napig, aki nem fél attól, hogy elvész az információk özönében és elbizonytalanodik az ellentmondó tanácsoktól. Sikerült a babás könyvek, magazinok tartalmát átszűrnöm a józan eszemen, és már a szülés előtt kitalálnom, hogy nagyjából mi lesz a jó nekünk, persze azzal a kitétellel, hogy majd alkalmazkodunk egymáshoz a babával. Így az alapelveim az igény szerinti szoptatás, a kötődő nevelés mentén alakultak ki: nem mérünk se időt, se mennyiséget, nem ébresztjük a babát, ha amúgy egészséges, csak még nem aludta ki magát. Felvesszük, ha sír, ringatjuk, vigasztaljuk, sokat lesz kézben. Ha akar, ha olyan típus, velünk is alhat – a mi fiunk nem olyan lett.
Nagy szerencsém volt, fellélegeztem, amikor a gyerekorvosunk első látogatásakor azzal kezdett, hogy „Ugye nem béreltek mérleget?” - mert tartottam tőle, hogy egy idős, nagymamakorú doktor néni, aki elég régen tanulta a szakmát, majd a szigorú, háromóránkénti etetés és a szopások mérése mellett fog kardoskodni, de szerencsére nem így lett. A védőnő is modern felfogású volt, bár utólag azt gondolom, még ennél is lehetett volna rugalmasabb, de vele is maximálisan elégedett voltam, főleg mások rémtörténeteit olvasva.
A szakembereknél talán jobban tartottam azonban a saját családomtól: anyukám is, anyósom is nagyjából harminc éve szült, szoptatott, babázott a saját gyerekeivel, amikor gyökeresen mások voltak a nézetek. Nem is emlékszem már, hogy meg akartam-e őket reformálni már a terhesség alatt, vagy csak utána csöpögtettem az értesüléseimet, elveimet. A saját anyukánkkal kapcsolatban egyszerűbb, nekem is könnyebb neki megmondani, hogy nem, nem fog kiszáradni a gyerek, ha nem kap vizet, csak anyatejet, és nem, hat hónapos koráig akkor sem adok neki mást, ha júniusban már gyönyörű barackot lehet kapni.
Nem mondom, hogy könnyű helytállni, és nem elbizonytalanodni a tanácsoktól, hiszen tényleg, mi sem tejet iszunk nyáron, ha szomjasak vagyunk, és mi is kaptunk gyümölcsöt pár hetes korunktól, és mégis itt vagyunk. Nekem az jött be nagyon, hogy találtam magamnak egy-két mérvadó, hiteles forrást, ahol mindig alá tudtam támasztani észérvekkel azt, amiben magam is hiszek, és attól nem hagytam eltántorítani magam. Ha a szülői-játszótéri tanács ennek ellentmondott, akkor sem dobtam ugyan azonnal a kukába, hátha van benne valami, de utánanézve általában megtaláltam a megnyugtató magyarázatot, hogy miért nem kell ez vagy az a módszer nekünk. Így nem próbáltuk ki az Aludj jól, gyermekem módszert, vagy így nem kezdtük el laktató vacsorákkal tömni a nehezen elalvó, estére akkor még csak anyatejet fogyasztó kilenc hónapost.
És az csak egy dolog, hogy a család vagy a család körüli szakemberek mindenhez jobban értenek és jobban ismerik a saját gyerekünket, mint mi, a szülei. Ennél sokkal rosszabbak a futó játszótéri ismerősök, a bolti eladó vagy a szomszéd bácsi. Felkészülhetünk lelkileg: még sok olyan „tanácsot” fogunk hallani, miszerint adjunk a három hónaposnak egy kiflivéget a szájába, akkor majd nem fog sírni a babakocsiban, tegyük már le azt a gyereket, különben soha nem fogunk tudni cipelés nélkül közlekedni. Vagy biztosan mindenkinek van olyan ismerőse - vagy az ismerősének az ismerőse -, akinek a nagynénikéjének az unokatestvérének a gyereke még háromévesen is vitte a sámlit az anyja után, és ennek csak az lehetett az oka, hogy egyévesen még szoptatta.
Természetesen nincs mindenkire érvényes megoldás a kéretlen, ellentmondó vagy éppen idegesítően hülye tanácsok kezelésére. Akinek fontos számomra a véleménye, része van az életemben és a gyerekemnek meg nekem is az övében, azok álláspontjukat igyekszem megérteni. És legalábbis elfogadtatni, hogy én így gondolom, mi így csináljuk, a gyerek egészséges és gyarapszik, tehát annyira rossz nem lehet.
Ha a gyerekorvossal hoz össze olyan szerencsétlenül a sors, hogy megkeseríti az első hónapokat a táplálási, nevelési, gyógyszerezési elveink közötti ellentét, sose késő váltani! Érdemes megérdeklődni a játszótéren, ki ismer másmilyen szemléletűt, ki elégedett az orvosával, és miért. Nekünk nagyon bejött a nagymamakorú doktornő, aztán amikor ő nyugdíjba ment, a pályakezdő fiatal férfi gyerekorvos is. Később, amikor elköltöztünk abból a körzetből, akkor lett a legjobb gyerekorvosunk: szoptatásban, etetésben, mindenben egyetértünk.
Védőnőt viszont sajnos nem tud váltani az, aki ellentétbe kerül vele – itt nincs más, mint okosan bólogatni azokra a tanácsokra, amikről tudjuk, hogy ostobaság, és nyugodtan tenni az ellenkezőjét. Ha bizonytalan vagy, hívj fel valakit, aki a téma szakértője, és megbízol benne, lehet ez szoptatási tanácsadó, pszichológus, gyerekorvos, de akár olyan anyatárs is, aki hasonló problémán esett át, és számodra megnyugtatóan rendeződött náluk a dolog.
Ti hogyan kezelitek a kéretlen tanácsadókat?
Kecskés Tímea
Kecskés Tímea, 2011. október 19.
Babanet hozzászólások(18 hozzászólás)
Férjem nagymamája keményebb dió volt, nagyon nehezen viselte, hogy a 3 évest még szoptatom, ráadásul várandósan, ezzel károsítva a magzatot. Azt hiszem, ő volt a legjobban meglepve, hogy egészséges babánk született, és hogy a nagy is le tudott szokni a ciciről: ) Azt már nem érhette meg, hogy a kicsi 5 évig volt lelkes cicista...
Akik nem jelentenek az életünkben sokat / védőnők, orvosok, játszótéri alig ismerősök, járókelők/, azoknak kéretlen tanácsára általában nem is válaszolok, csak nyelek egyet, és elfelejtem-kivéve, ha az tényleg egy jó tanács, hiszen ilyenre is lehet azért példa: ) /
Az AUCHAN egyik pénztárosa megjegyezte,otthon kellett volna hagyni a gyerekeket,mert rémesek.Fáradtak voltak és nyűgösek...szerintem ezt nem lehetett szó nélkül hagyni.
Hát ez felháborító!! Mit szóltál vissza? Talán inkább a pénztárosnak kellene otthon maradnia aznap, vagy bármikor, minek megy az ilyen emberek közé?? Amikor az én gyerekem a templomban az imádság kellős közepén elkezd visítani és én nagy szégyenkezve kirohanok, az idős nénik akkor is csak azt tudják mondani a végén, hogy nem kellett volna, nem zavart senkit meg amúgy is milyen aranyos. Hihetetlen milyen életunt emberek vannak. Szerintem nem került volna többe inkább rád mosolyogni együttérzően esetleg megjegyezni, hogy biztos fáradtak.
A cikkhez is reagálnék. :) Én nehezen igazodom el az ellentétes vélemények között, és amikor végre döntök, tuti jön valaki aki újra el akar bizonytalanítani. 2 gyerek mellett már lassan belerázódtam ebbe, de tényleg nehéz kiállni a véleményünk elveink mellett. Én őszintén megmondom mindenkinek, hogy nekünk ez vált be, én ebben hiszek, így szeretném csinálni. Ismeretlenek amúgy általában a hordozástól vannak kiakadva, ami a legjobb ugyebár a babának. Nem túl szoros? NEm nyomja? Jó így neki? Lóg a feje, de aranyos szegény... Én meg csak mosolygok, és mondom, hogy ez a legjobb amit vele tehetek, amúgy meg sírna, ha valami baja lenne.
Úgyhogy szerintem családon belül nagyon nehéz bárhogy is "jól" lereagálni, azt meg már rég megtanultam, hogy a családi körön kívüli kedves, vagy nem annyira kedves okosságokat kizárom...kivéve persze ha tényleg értelmes, jó ötletről van szó.:-)
Memara, milyen édes egy eladó és otthon ki vigyáz rájuk, a papagáj? :-((( Nekem is volt már részem hasonlóban, egy előttem vásárlót szólt le az eladó, mert eléggé nyűgös volt a kb. 3 évese és persze a szülők is nehezen viselték. Na, de az milyen már hogy elmentek ás nekem ecsetelte az eladó hogy mekkora szar szülők....persze megkérdeztem hogy van-e gyereke....nem volt természetesen, de kapcsolt, hogy talán nem velem kellene ezt a beszélgetést folytatni. A gyermektelen emberek jó része azt hiszi, hogy nyűgös gyerek nincs, ha mégis van, a kedves szülő az utolsó ilyen olyan, aki nem neveli meg...:-(((
Amúgy én is két gyerekkel járok mindenhova egyedül és egyik sem képes 3-4 percnél többet egyhelyben eltölteni...biztosan az én hibám, de ez van, odaragasztani nem tudom őket. Vagy kinövik vagy mennek sportolni majd ha eléggé nagyok lesznek....és én is sok sok mogorva pillantást kapok, amikor rövid idő alatt megunják az éppen aktuális kötelező vásárlást és elkezdik a műsort.
Persze,ezek folyamatos impulzusok nap,mint nap.Teljesen mindegy,hol van az ember.Szerintem ezzel más is így van.
A múltkor egy kis boltban "buliztak".Mondtam a csajnak,ha itthagyok neki 30 ezret...azért már befoghatja a száját.Nem???
De volt az óvodában is,amikor az úszásról volt szó(szülői ért.).Erőlködött az egyik anyuka,hogy 4 évesen korai a gyereknek ez a fajta mozgás.Konkrétan azt mondta:biztos az én gyerekerem egy nagyon szuper,hogy így-úgy.Kértem,ne személyeskedjen...virágnyelven elmondtam neki a véleményem.Azóta is zavarba jön,ha találkozunk.(Ez jelent valamit.)
Hát egyet is értek szinte mindennel. A cikk lényegével legalábbis. Én is mindent elolvastam, mindenkit meghallgattam aztán azt tettem ami szerintem a legjobb. Viszont én másokkal ellentétben azért a régi módszereket sem vetem el, na nem mindegyiket, hiszen ahogy írta is itt egy anyatárs mi is felnőttünk. Én sok mindent tanultam az édesanyámtól. Pl. gondolok itt arra hogy a csapból is az folyik ugye hogy nem lehet hason altatni a piciket mert a bölcsőhalálnak nagy a kockázata, de utánanéztem és háton se lehet mert ha bukik megfullad, de oldalt se fektesd le mert akkor meg a csípője megy tönkre. Na ez volt az első ilyen eset hogy megálltam és megkérdeztem akkor lebegtessem a gyereket vagy hogy is? Menjek át Harry Potterbe? Na jó ez túlzás végül először úgy altattam hogy háton és a fejét oldalra fordítottam ez ment úgy pár hétig, míg egyszerűen nem aludt ha letettük fél óránál többet azt is csak akkor ha már szegénykém nagyon fáradt volt ekkor anyukám azt mondta mi csak hason aludtunk. Na egy darabig még ment a vita de egy idő után csak letettem, mondanom sem kell az ágya mellett voltam végig míg aludt. De azóta se alszik máshogy csak hason. Szóval nem szabad egyből mindent elvetni az új ötletek miatt. Van mindenre megoldás pl. erre a bébiőr ha fél valaki a bölcsőhaláltól. A lényeg a gyerek fejlődjön de azért szabjunk is határt szerintem. Nem tudom a cikkbe volt vagy valaki írta hogy nem hagyta benne a babakocsiban hát én nagyon sokat mentem és van hogy megyek is a babakocsival rá vagyok kényszerülve egy héten egy napot több kilométert az hogy miért lényegtelen, de nem tudom ki az az anyuka aki inkább kivenné és tolná a babakocsit és fogná a gyereket kb. másfél éven keresztül mert a gyereknek nem tetszik. Bár én szerencsés vagyok a kisfiam nagyon szereti, élvezi a babakocsikázást legalábbis míg megyünk ha megállunk akkor gáz. Szóval ebben partner volt, vagy megszokta hogy ilyenkor megyünk nem tudom. Lényeg a lényeg szerintem mindenki meghallgathat mindenkit, aztán azt csinálja amit Ő akar úgyis. A bevásárlóközponthoz és hasonlókhoz csak annyit hogy az ilyen emberek majd megtudják ha lesz gyerekük milyen is ez én már csak mosolygok rajtuk ha jó napom van, ha nem az isten irgalmazzon nekik :-)
Hason altatás: a nagyfiam oldalt alvós volt, amíg nem forgott magától, a kicsi hason. Én jobban féltem a háton altatástól, mert bukós baba volt, viszont a bölcsőhalálra semmi más kockázati tényező nem állt fenn, ő meg jobban szeretett hason, egyértelműen. Amikor meg már forog, akkor úgyis úgy alszik, ahogy akar.
Olyan is volt sokszor, hogy kivettem a babakocsiból és karban vittem, míg a babakocsit félkézzel toltam, de nyilván nem mindennap kilométereken át :)
Én gyorsan bepakoltam a kosárba, és irány a pénztár. A nagyobbikom már ott volt és nézegette a DVD-ket és mondta, hogy melyik nincs még meg. Erre egy bácsi odament hozzá és mondta neki, hogy tegye csak be a kosárba, anya úgyis megveszi. Az én drágám erre így reagált: felemelte a mutató ujját és ezt mondta "Mon-dok va-la mit" - így szótagolva - "Nem állhatok szóba idegennel, de elmondom neked. Ha én választok valamit, a testvéremnek is kell venni és arra most nincs pénze anyának, mert csak ennivalót jöttünk venni." Ezzel sarkon fordult és otthagyta a bácsit, aki a padlóról szedegette a darabjait, úgy szétesett. Egy anyuka meg odajött és megpuszilta a gyerekem fejét és azt mondta neki, ügyes vagy.
Egyébként nekem is az a véleményem, hogy aki nem tud emberekkel bánni, az menjen el birkákat legeltetni a mezőre.
Egyszer a postán álltam sorban a kicsivel, aki a babakocsiban ült, de már nagyon elege volt, nyűgösködött. Egy néni megjegyezte, minek kellett behozni, mondtam neki, hogy ha megtalálja rajta a kikapcsoló gombot, akkor nyugodtan nyomja meg. Egy fiatal srác, aki éppen az ablak előtt állt, maga elé engedett minket, de ezen meg még jobban felháborodott a néni. Na erről ennyit.
A cikk írójával egyet értek!
„Jó tanácsok” eleinte veszettül irritáltak. Aztán idővel rájöttem, hogy ez főként a saját önbizalmamról szól. Azokban a kérdésekben, amikben nekem egyértelmű nevelési nézeteim voltak (kötődve nevelés) nagyon könnyen tudtam mosolyogni, és nem védekező, rövid válaszokat adni (pl. Érdekes nézőpont; Értem; Ezt még átgondolom). Amikben viszont bizonytalan vagy felkészületlen voltam azoknál elborul az agyam minden beszólásra. Amikor ezt végiggondoltam, kissé tudatosabban kezdtem reagálni. Egyszerű dolgokkal is lehet csodát elérni. Mikor megkértem valakit, hogy az „Ezt úgy kell csinálni” helyett „én ezt úgy csinálnám…” mondatokat használjon, hülyén pislogott. Pedig rengeteg múlik ezen.
Az életünkbe rengeteg helyen „betörnek”, belegázolnak az intim szféránkba a boltban, a játszótéren, a lépcsőházi nyanyókák és természetesen a közeli-távoli rokonok, ismerősök is. Az, hogy hogyan reagálok, az rólam és ne róluk szóljon. Egyre ritkábban érzek késztetést, hogy visszaszóljak, annál többször szánalmat, amiért szegény olyan korlátolt, hogy el se hiszi, máshogy is lehet élni, mint ahogy ő. Nem szeretném, ha a gyerekem úgy nőne fel, hogy az anyja harcban áll a világgal. Lássa azt, hogy vannak, akiknek számít a véleménye, és vannak, akikét még válaszra se méltatunk, nem állunk le vele szélmalom-harcot vívni. Tudja, hogy az élet nem a külvilág pozitív/negatív visszajelzéseiről szól.