Mérlegeljünk!
Első gyereknél az ember hajlamos aggodalmaskodni. A szülői idegbaj oly mértékű lehet, hogy arról legendák, poénok és szólások is születtek. Már a terhesség alatt beszerzünk egy rakat cumisüveget, nem árt, ha van felkiáltással, ha tehetjük, felíratjuk az első adag tápszert is a gyerekorvossal, csakis a – totális - biztonság kedvéért. Aztán megérkezik a baba, és körülbelül egyetlen tollvonással bírálja felül szinte minden elképzelésünket a babagondozásról.
A szoptatással kapcsolatban sokan úgy gondolják, valamiféle rózsaszín ködbe burkolódzik közben az anya és gyermeke, megbonthatatlan szent egységben – esetleg még mellé halk hegedűszó is dukál aláfestésként, de ez már tényleg cinizmus részemről. Hát, kérem, a baba etetése az első időkben kicsit sem idillikus, sokkal inkább tipikusan olyan része a szülőségnek, mely rengeteg idegeskedni valót rejt magában.
Sok anyuka találkozhat például azzal az elvárással, hogy a gyerek minden egyes étkezését mérje, és írja. Vagyis evés előtt, majd etetés után is tegye a mérlegre a gyereket, a kettő különbségét pedig jegyezze fel: ez az a mennyiség, amit a gyerek egy adott étkezésnél elfogyasztott. A gond csak az, hogy sok mérlegelő anyuka azt tapasztalja: a gyerek nem annyit eszik, mint amennyi az elvárt, az orvos és a statisztikák szerint kívánatos mennyiség.
De persze, mi másra is számítunk? A gyerek szerencsére nem biorobot, aki egyfajta működésre képes egy bizonyos területen. Logikusan végiggondolva, mi magunk sem eszünk minden étkezéskor ugyanannyit, és a naponként elfogyasztott ételmennyiség összege sem egyenlő. Miért is várjuk hát el ezt egy kisbabától?
A babák teljes mértékben ösztönlények, legerősebben az életösztön munkál bennük. Vagyis abban az egyben biztosak lehetünk, hogy részükről mindent el fognak követni azért, hogy életben maradjanak. Ehhez persze enniük és inniuk kell – erről mindjárt még egy gondolat -, meg szükségük van arra is, hogy egyenletes hőmérsékleten, tisztán tartsák őket. És ők elérik. Ha kell, üvöltenek érte, anya-apa meg rohan úgyis, az a dolguk, Természet Anyánk úgy építette beléjük a „most rögtön ugorj” ösztönt, mint a huszonegy. Betonbiztos alapokkal.
Egyszóval, abban biztosak lehetünk, hogy a gyerek jelezni fogja, ha éhes. Ki üvöltéssel, ki ficergéssel és egy kis nyávogással, de jelezni fogja. Egyetlen kivétel ezen szabály alól az a gyerek, akit valami ebben megakadályoz, például a súlyos sárgaság, de az ilyen esetekben ezt az orvos is megemlíti – ettől ugyanis túlságosan aluszékony lesz a gyerek, akit meghatározott időközönként, általában háromóránként a szülőnek kell felébresztenie és megetetnie. De ismétlem, ez a kivétel.
Ha pedig a gyerek éhes, akkor enni fog. Annyit, amennyire neki szüksége van. Ha mérlegeljük minden egyes alkalommal, akkor bizony sokszor fogjuk elhűlve tapasztalni, hogy a gyerek gyakorlatilag mérhetetlen mennyiséget vett csak magához – és itt jön be az ivás-téma, ekkor ugyanis a gyerek nagy valószínűséggel csak szomjas volt, és csak pár kortyot vett magához a vizesebb elülső tejből. Aggodalomra semmi ok, a következő etetésnél valószínűleg mérhető mennyiséget produkál mérleg nélkül is.
Az idegbaj ellen egyetlen gyógyszer van: mérlegelni azt a lehetőséget, hogy eltesszük a mérleget. Bízzunk a gyerekben, bízzunk abban, hogy az életösztöne sokkal erősebb, mint az izmai, és bízzunk magunkban, hogy megértjük, mit akar, rá fogunk jönni, hogyha éhes. Ahogy azt is látni fogjuk mindenféle skála és statisztika nélkül, hogy rendesen fejlődik. Elegendő, ha csak hetente egyszer, a védőnő méricskél a rendelőben, sokkal megbízhatóbban mutatja meg a gyerek fejlődését ez a módszer. Otthon meg csak bújjunk össze, feledkezzünk meg grammokról és dekákról, jöhet az a rózsaszín köd, és szólhatnak végre azok a hegedűk.
Milyen viszonyban voltatok a mérleggel?
Szilágyi Diána, 2011. január 27.
Babanet hozzászólások(5 hozzászólás)
Nálunk az a helyzet, hogy kicsit lusta a kisfiam és ezért szopizás közben ébresztgetni kell, ráadásul néha sztrájkol a jobb cici ellen, így ha nem mérném szoptatás előtt és után, soha nem tudnám mennyit evett. Viszont ha látom, hogy keveset evett, akkor még "nyomok" belé és el is fogadja, tehát tud még enni. A súlygyarapodása viszonylag normális, bár éppen hogy elérjük a minimum heti átlagot (11, 13g, de azért volt már 17 és 26 is, viszont a legutóbb csak 9g). Ha nem így csinálnám, hanem rá hagyatkoznék, lehet hogy a minimumot se érnénk el? Persze, nem mindig eszik ugyanannyit, ez logikus - reggel eszik legtöbbet, aztán napközben fokozatosan csökken.
Szóval vannak minimumon élő bébik! :-)
De, amivel egy kicsit rácáfolnék a cikkre: második babám nyáron született majdnem 4 kilóval, tejem mint a tenger, 6 kilós volt 6 hetesen, amikor is elkezdett forgolódva, szenvedve enni, egyre nehezebben, minden szopi sírásba torkollott. Első körben nyelv felvágás, majd gasztro, közben teljes elutasítás, szopival leálltunk nagy bánatomra, mert nekem ez a gyengém ( :-(((( ) Persze mondtak mindent, tünetszegény reflux, laktózérzékenység....gyógyszerhadak, de nem lett jobb. Volt hogy 200 ml/nap volt a mennyiség. Fejlődésneuro...minden negatív. Aztán kikötöttünk egy pszichológusnál, megállapította, hogy a pici táplálkozás-zavaros. Nem lettünk okosabbak. Tény, hogy a reflux-tünetek később kijöttek, mai napig bukós, pocakfájós, de elvileg a gyógyszerek ezt meg kellene hogy fogják. Mégis, soha nem látom rajta az éhség jeleit, ha kell 8-10 órát is ellene étlen-szomjan. Csak én tudom etetni, magamhoz fogva szorosan átölelve és a kezeit lefogva, hogy ne kalimpáljon. Olyan tömés jellege van hogy ihaj, megszenvedünk minden napot....és konkrétan senki nem tudja miért csinálja ezt. Hozzátápi nála is eléggé döcögős, örülök ha a tápi lemegy....
Szóval biztosan igaz, hogy nagy úr a túlélési ösztön, de hogy nálunk ez van-e előhívható-e és hogyan arra orvosok hada a mai napig nem tudja a választ....:-(
Persze ezek szélsőséges példák és sztem rettenetesen ritka, de van ilyen is. Én csak reménykedve várom a fogacskákat, hátha a rágás és a szilárd kaja meghozza majd Mazsola kedvét is a kajcira...