Csongor naplója - A gyereknek örülünk a gyerekeinkben?

És aztán jönnek a folyományok: nem baj, majd a következő kisfiú/kislány lesz. Vagy attól függően, hogy a kérdezőnek milyen nemű gyerekei vannak vagy milyet szeretett volna, sopánkodik vagy esetleg örül. Aztán amikor már két gyerekkel vonulsz az utcán, és láthatóan domborodik a pocakod, megkérdezik, mindkettő fiú? (Mintha nem lenne ránézésre is egyértelmű.) Az igenlő válaszra pedig jönnek a következők: majd a harmadik kislány lesz, illetve: akartatok egy kislányt is? És néhány hónap múlva, amikor büszkén megyek a három fiammal, így bővül a sor: majd a negyedik! Vagy: úúúristen, három fiú! Esetleg: nem unatkozol, nem irigyellek!

Innen jelentem, igenis tessék engem nyugodtan irigyelni, van miért! Három gyönyörű fiam van, valóban nem unatkozom (miért, három lánnyal vagy egy vegyes csapattal vajon unatkoznék...?) és nem, nem lesz negyedik. Akkor se, ha kislány lenne. Nem, már Csongort sem azért akartuk, hogy lány legyen. Gyereket akartunk. Imádjuk, pont őt, pont így, és egyetlen kislányért sem cserélnénk el.

És hogy miért is írom le mindezt? Egyrészt mert én is gyakran találkozom vele, azért a fentiek kicsit zanzásítva vannak, én többször találkozom a jobbik felével: amikor elismerően néznek, amikor megdicsérik őket, vagy amikor valaki a saját gyerekeit említi az enyémeket látva. Másrészt mert megvan a hab a tortán: mától egy hétig négy fiam van. Bence pont illik a sorba, Marci és Regő közé, az orgonasípok most így néznek ki: 9 és fél, 6, 3 évesek és Csongor hét hónapos. Bence az unokatestvérük, a nővérem nagyobbik kisfia, nálunk nyaral ezen a héten. Ma volt az első négygyerekes napom, egyelőre nem volt benne sok program: elhoztuk Bencét, útközben bevásároltunk, itthon ebédeltünk, a délutáni alvás volt az első komolyabb akadály, de végül is legyűrtük, aztán néztünk olimpiát, amíg kinn nagyon meleg volt, utána medencés parti vette kezdetét, majd homokoztak, valamikor közben mindenki kapott egy adag fagyit, aztán a szokásos esti szertartás: vacsora, fürdés, mese. Holnap már kirándulni megyünk, lesz városnézés és mindenféle környékbeli látnivaló, igazi nyaralást tervezek sok élménnyel. Nem is tudom, örüljek vagy sajnáljam, hogy Bence annyira kirí az unokatesói közül: az egyetlen barna hajú, barna szemű a sok szőke, kék szemű között, és a bőre így augusztusban... hát, az enyémek is lebarnultak a téli hófehérségükhöz képest, de Bence szinte csokoládé közöttük. Pedig milyen jópofa lenne, ha őt is az enyémnek néznék erre-arra jártunkban, és elképednének, hogy úúúristen, négy fiú!

Lánykoromban amúgy négy gyereket akartam. Az első barátom meg hármat, de gondoltam, az már majdnem négy, biztos meg lehet majd győzni. Úgy terveztem, hogy viszonylag korán szülök kis korkülönbséggel kettőt, aztán kihagyok nyolc-tíz évet, és megint szülök kettőt. A nemükön nem is nagyon gondolkoztam, inkább a neveiket terveztem, fiúneveket is, lányokat is. Egyik fiam sem az akkoriban tervezett neveket viseli. Sőt, nem is az az egykori fiú lett Marci apja, de legalább az első gyerek viszonylag korai világra hozatala megvalósult. Aztán valahogy nem akartam olyan hirtelen azt a testvért... Marci pici korában teljesen az ő bűvkörében éltem, kitöltötte az életemet, nem tudtam mellé elképzelni még egy kisbabát. Másfél éves korától egyetemre jártam, kétéves korától dolgoztam is, és mire már szerettem volna azt a második gyereket, elváltunk az apukájával. Azért a két kis korkülönbséges kicsi mára meglett. De most már nem szeretnék negyedik gyereket, a fentebb idézett mondatokból számomra a „majd a negyedik” a legidegesítőbb. Miért, ha valakinek három gyereke van, akkor egyértelmű, hogy lesz negyedik is? És ha három fia, akkor biztos, hogy akar egy kislányt? A gyerekekben nem egyszerűen a gyerekeknek örülünk? Én igen. Most négynek, egy hétig – de az életem teljes három gyerekkel. Harminchárom éves leszek mindjárt, és most már inkább arra gondolok, hogy másfél-két és fél év múlva dolgozni fogok, munkát kellene majd találni, addig tanulni valamit. Sportolni kéne, most kialakítani vagy újra visszakapni azt a formámat, ami tíz évvel ezelőtt, a szülések előtt volt, aztán már csak azt fenntartani. Készülni arra, hogy a gyerekek – vendégek a háznál – kirepülnek, hiszen Marci röpke öt év múlva középiskolás lesz már, hogy arról már ne is beszéljek, mi lesz tíz év múlva – és mi akkor is itt leszünk az apjukkal, a saját, tőlük különálló életünkkel, aminek az alapjait most tesszük le. És annak az alapjait is, hogy milyenek lesznek a gyerekek, milyen lesz az életük – már ami ebből rajtunk múlik. Tegyük meg a magunkét: mi ennek a három gyerekünknek, mások kettőnek, megint mások hatnak, és mindenki, ahogy neki jó vagy ahogy épp alakult. És várjuk, milyen lányokat hoznak haza a fiaink – vagy fiúkat a lányaitok.

U.I. Csongor ma háromfogú lett!