2006. március 16.
Hajnalban újabb oxitocin terhelés. Az utolsó fél órában elkezdtem görcsölgetni, és már több mint kétujjnyira nyitva a méhszáj. A délelőtt folyamán rendszeressé váltak a fájások, doki fél kettőkor vár a burokrepesztésre. De sajnos közben ritkulnak a fájások, úgyhogy kitolódik az időpont fél háromra. Beöntés majd burokrepesztés. Mindkettő iszonyat nagy megkönnyebbülés számomra, tudom, hogy már nincs sok hátra. Nem sokkal ezután erősödnek a fájások, és egyre sűrűbbek. Egyre fáradtabb voltam a reggel óta tartó huzavona miatt, de próbáltam megúszni az EDA-t. Sorbán doktor közben már a harmadik kismaminak adta be az EDA-t, párom is biztat engem, hogy hamarabb túl leszünk rajta, de én félek tőle. Újabb méhszájvizsgálat, sajnos leállnak a dolgok lassul a tágulás, kaptam méhszájlazítót is… úgyhogy nyert az EDA.
Innentől felgyorsultak az események, egy óra múlva már négyujjnyi méhszáj, én meg tök jól érzem magam, annak ellenére, hogy annyi mindent kapok már, hogy meg se merek mozdulni, nehogy valami kiessen belőlem. Beszélgetünk a szülésznővel és a párommal. Aztán érzem az első tolófájást. Nekem azt hiszem ez volt a legrosszabb az egész szülésben. Barnus feje elég nagy volt, így 7 vagy 8 fájásra tudtam csak megszülni őt. A dokim ráadásul totál el volt havazva, úgyhogy várnom is kellett rá, ami akkor ott nem esett túl jól. Emlékszem, hogy átváltottam egy kicsit hisztérikus hangulatba, hogy nem bírom tovább és feladom….Soha többet nem szülök, gondoltam akkor. Persze lehet, hogy én nem tudtam úgy nyomni ahogy kellett volna, de örökkévalóságnak tűnt ez a szakasz, hiába biztatott mindenki, hogy már látják a fejét.
Aztán 19 óra hét perckor kirobbant belőlem a lusta kisfiam. Sosem értettem, hogy miért mondják azt, hogy onnantól mintha mindent elvágtak volna, de szerintem nem lehet szavakba foglalni amit akkor ott éreztem. Barnus egyből felsírt, a pofija nagyon megviselt volt, és én el sem hittem, hogy túl vagyok rajta. A párom zokogásban tört ki, amire totál nem számítottam, nagyon megható volt.…én igazából nem fogtam még, hogy mi is történt.
Ahhoz képest, hogy úgy volt, hogy párom be se jön, nagyon nagy segítség volt, hogy mellettem volt, nem tudom ,hogy csináltam volna végig nélküle, bár hozzátartozik a dologhoz, hogy ő többször akart menekülni, de én nem engedtem és utólag nagyon büszke magára, hogy bent maradt velem.
Maximálisan meg voltam elégedve a kórházzal, a kezdeti kétségek ellenére és benttartozkódásom alatt végig biztonságban éreztem magam, és én is meggyőződhettem az ott dolgozó emberek szaktudásáról.
Másnap mikor először kaptam meg a kisfiam, mondtam páromnak, hogy amint úgy gondolja összehozhatjuk a hőn áhított kislányt is.