Sziasztok!
Megpróbálom megfogalmazni a szüléstörténetemet. Vagyis a majd 1,5 hetet, amit bent töltöttünk...
Mindig is úgy készültem, hogy jönnek a jelek és indulunk be a kórházba szülni... Nem így történt. A Dokim indokoltnak tartotta, hogy befeküdjek korábban, azért, hogy szem előtt lehessünk. Mondanom sem kell, hogy ki voltam borulva... Nem tudtam meddig kell majd bent lennünk, hiszen van még 1 hetünk a nagy napig! Ráadásul akár még 2 hetet is lehet utána várni, hogy kibújjon a Babócám. Kész voltam!
A kórházba menet hirtelen kitaláltuk, hogy megváltoztatjuk a kiválasztott nevet.
Szeretünk mindent az utolsó pillanatra hagyni!
De utólag mindkettőnknek jobban tetszett ez így!
Párom igyekezett minél több időt bent lenni velünk, így valamivel könnyebb volt elviselni a kórházat. A maradék időt pedig az ismerkedésre fordítottam a kismamákkal, a kórházzal. Le is késtem az egyik vizitet!
Voltak sorstársaim, akikkel együtt vártuk, hogy találkozhassunk azzal a kis jövevénnyel, aki a pocakunkban lakik már 9 hónapja! Nem volt könnyű! Mindig is utáltam várni! Egy ilyen eseményt meg még nehezebb volt! De addig is szó szerint csüngtem a friss Anyukákon és a Csemetéiken. Igazából most találkoztam először Újszülöttekkel és magával ragadott az érzés...
A Nővérek kedvesek voltak... A Csecsemősök? Hát Tőlük igazán tartottam... De már az első éjszakán láttam, hogy éjjel benyitnak azokba a szobákba, ahol nagyon sírt a Baba, láttam hogyan segítenek a friss Anyukának... Tudtam, hogy jó kezekben vagyunk/leszünk.
A szerdai nagy viziten még úgy volt, hogy megvárjuk a szombatot a szüléssel, de miután semmi szülés megindulására utaló jel nem volt, csütörtökön pillanatok alatt eldöntötték, hogy "holnap megcsászároznak"! Na puff!!!! Bömböltem! Tudtam, hogy a Picur miatt döntöttek így, de nem képtelen voltam megemészteni ezt a döntést! Újra és újra elsírtam magam! Persze ott voltak az észérvek, hogy kevés a magzatvíz, nem illeszkedett be a baba, nem reagáltam az oxytocinra sem... De akkor is! Nem volt mit tenni! Vártam a holnapot!
Péntek reggel! A nagy nap! Meglepően nyugodtan aludtam, pedig mindig parázok...
Valószínűleg sokat segített, hogy a Dokim és a Szülésznőm részletesen elmesélte, hogy mi is fog történni velem aznap...
Lezuhanyoztam és elsétáltam a szülőszobába, hogy megejtsük a beöntést és a borotválást... Nem volt kellemes élmény, de rosszabbra számítottam... Újra megfürödtem! Megérkezett a Párom is és indulhattunk az előkészületekre a szülőszobába... Infúzió, savkötő, Párom megkapta a műtős szerkót
és ekkor jött a Doktornő az epidurálishoz. Össze kellett gömbölyödnöm már amennyire lehetett az óriás pocaktól, a Szülésznőm átölelt... Nem toom mi lelt, de elkezdtem félni... Iszonyúan nagyon! Nem volt rá okom, de mégis féltem, pedig a doki nagyon ügyes és gyors volt. Aztán már csak a zsibbadást és az újabb "löketeket" vártuk! Katéter, már semmit sem éreztem, majd jött a műtősfiú és már az asztalon is voltam! Letakartak, tették a dolgukat, beszélgettek és az egészből csak a helyszín juttatta az eszembe, hogy hol vagyok és persze az izgalom, hogy milyen is lesz először találkozni Vele, a Gyermekemmel... Megjött a Párom is és tudtam, hogy már nem sok kell, hogy lássuk a Kisbabánkat!
Óriásbébi lévén kicsit megcibálták a pocimat, hogy kivegyék, de egyszer csak meghallottam, hogy nyekeg a kisbabám. Valaki megszólalt: "Kislány!" És nekem már potyogtak is a könnyeim! Gyorsan letisztogatták, egy újabb hang, talán a szülésznőé: "Gyönyörű a Kisbabája!" megmérték és már az Apa karjaiban láttam Õt bebugyolálva. Soha nem láttam még olyannak a Páromat, mint akkor (most is megkönnyezem az egészet)! Soha nem volt olyan a hangja, mint akkor, amikor először a kezében volt a lányunk és hozta nekem megmutatni! Azt az érzést amit akkor átéltünk, le sem lehet írni! Csak néztem, néztem Dórát Apuci karjaiban.............
Befejezték a műtétet (összevarrtak) és már gurultunk is a szobába! A Picim még a Csecsemősöknél maradt, amíg jobban nem leszek... Fura, hogy innentől egész homályos emlékeim vannak... Infúzió még lecsepegett... Megerőltetve az agytekervényeimet most már emlékszem, hogy rendszeresen jöttek mérni a vérnyomásom, Dóra is megérkezett rövid időre, 6 óra elteltével megszabadítottak a katétertől és a csövektől. Aztán annyira nem bírtam magammal, látni akartam a Babámat, hogy rávettem Páromat kísérjen el Hozzá az Újszülöttekhez.
A túra kicsit megerőltető volt, mert elég messze volt a szobám és visszafelé már csak homályosan láttam, de akkor is megérte, hogy megnéztem Dórit!
Mindig is aggódtam, hogy lesz nálam a szopizás, tudom-e mit fogok / mit kell tennem... De a Csecsemős ezt is megoldotta nekem! Meghozta a Lányt, mert sírt. Kérte feküdjek oldalra és mire észbe kaptam már cumizott is Dóra. Nem volt időm morfondírozni mit, miért és hogyan kell?!?!? Ott volt és szopizott ezerrel! Azóta sem aggódok, egyszerűen szopizunk!
Első éjszakát még a csecsemő osztályon töltötte a lányom, de a második éjjelen annyira aggódtam (egy kisbaba egész éjjel sírt) és én azt hittem a Dóra az, hogy amikor hajnalban meghozták szopira, már nem engedtem, hogy elvigyék! Kellett, hogy legyen annyi erőm, hogy törődjek a lányommal!
Dóra a hátra lévő napokban végig édes volt! Hangját nem is hallottam! Még a szurinál is csak egy nyekegést lehetett hallani! Én mégis többször elsírtam magam! Sírtam amikor csuklott, sírtam amikor megláttam Rajta a terpeszpelenkát és egyenesen bőgtem amikor utolsó este nem tudtam megnyugtatni fürdés előtt. Szegény Csecsemősök, nem győztek vigasztalni, hogy nincs akkora baj, ha sír a baba! Fáradt voltam és kimerült... Szobatársam babája sokat sírt, így nem tudtam aludni... Szerettem volna már otthon lenni! Számoltuk visszafelé a perceket és végre eljött a kedd, mehettünk haza!!!!!!!!!!!!!
Hát így lett a mi édes kettesünkből 2005.10.07-én egy gyönyörű kislánnyal kiegészítve egy fantasztikus ÉDES HÁRMAS!
Kicsit hosszúra sikerült, pedig igyekeztem, hogy ne cifrázzam túl!
Sziasztok!
