Mucus
Nagyon sajnálom a szopizást!!! Amikor csillagokat láttam minden szopizásnál a fájdalomtól 20-40 percen át napjában 3-szor - 4-szer, akkor tényleg a pokolra kívántam az egész szopizást. MOSTMÁR tudom, hogy mit veszítettünk...
Amikor feküdtem az üvöltő gyerekkel az ágyon, tépte a cicit, a krokodilkönnyein át nézett a szemembe, hogy most miért nem adsz enni? - na az nem hiányzik.
Amikor üvöltött, mert kaja híján teliitta magát teával, és csikart tőle a hasa, engem meg mardosott a lelkiismeretfurdalás, hogy miért adtam neki - ez sem hiányzik.
Az idegeskedés minden etetés előtt, hogy van-e elég tejem, vagy sikerül félálomban etetni a gyereket, mert akkor nem kezd balhézni, cicit tépni 5 perc után (amíg jön rendesen), hanem hamar bealszik, és álmában szopizik addig, hogy legalább vmennyire jól lakik - na ez sem hiányzik.
Az iszonyatos lelkiismeretfurdalás is borzasztó, hogy mit teszek ezzel a gyerekkel, hiszen nem tettem meg mindent a szopiért.
Az, hogy majd' mindennap bőgve vártam haza a férjemet - ez sem hiányzik.
Maga az érzelmi elszakadás is nagyon összetört, még most is vannak rémálmaim, hogy Sebi üvölt az éhségtől, és hiába próbálom szopiztatni, nincs a cicikben semmi, a tápszer kiborult és szétszóródott a földön, és nincs mivel etessem a gyereket, aki csak sír és sír és sír.
Azzal vigasztalom magamat, hogy több, mint 6,5 kg-os koráig csak szopizott, hogy azóta is gyönyörűen fejlődik, szerencsére nem hízik túlzottan a tápitól, és még most is van egy kevés tejem, így legalább hajnalban és reggel tud vmennyit szopizni.
És hogy a következő babánál nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy megpróbálok MINDENKIRE hallgatni egyszerre...
De a lelkiismeretfurdalás szörnyű...
Myra
Sajnálom, hogy Lilla ennyire nem tud aludni napközben...
Tudom, hogy szörnyű nézni, hogy üvölt, mert hulla fáradt, de bárhogy próbálod elaltatni, nem sikerül (azért Sebinek is vannak nem-alvós napjai)...