Szóval
Bocsi lányok, nem muszáj végigolvasni!!! Ez olyan "long" lesz most...
Nárcisz
Akkor elmesélem tőmondatokban az én sztorimat.
Elvégeztem a közgázt (hurrááá volt a családban, diplomás nő lett a lányunk!), majd a férjemmel közösen kezdtül el a két éves jogi posztgraduális képzést. Majd kipattant a szikra anyu fejében, hogy miért is ne végezhetném el a SOTE gyógyszerész karát (ha már egyszer ő is gyógyszerész ugye)... No comment. De mivel náluk laktunk és hát enyhén szólva terrorizált ezzel kapcsolatban, belevágtam. Egy év előkészítő (biosz, kémia, nem kell ecsetelnem, milyen távol áll ez egy közgazdász gondolkodásától), éjszakákon át tanulás, sokszor a férjem felé sem volt kedvem nézni, annyira fáradt voltam. Felvettek. 118 ponttal. Volt nagy hurráááá újra.
Majd elkezdtem az első évet. Közben ugye jogi diploma év. Szupik lettek az eredményeim. Na igen, tanulni azt tudok. Közben magánélet = 0. Hulla voltam. Többször kellett otthon maradnom, a szívem kipurcant. Utáltam, amit csinálok. Tudom és hiszem, hogy mindenkinek megvan, amit szeret és azt kell csinálnia.
Egy év elvégzése után abbahagytam. (4,8 lettem, nem a jegyek miatt)
És visszatértem az életem gyönyörűségéhez: a közgazdaságtanhoz. És úgy dolgozom napi 10-12 órát, hogy észre sem veszem. Se fáradtság, se semmi. Hétvégén is. És nagyon élvezem. És imádom a férjemet és helyén van az életem (úgy érzem).
Az már persze csak haba tortán, hogy ha a szüleimre hallgatok és folytatom a sulit, akkor ma nem lenne saját házunk saját élettel. Mert így megtanulták, hogy ne szóljanak bele mindenbe.
Meg kellett ezt lépnem hozzá. Volt nagy kiborulás. Fél évig mosolyszünet. Aztán mégis én vagyok az egyetlen lányuk. Nem lehet egy életen át haragban lenni.
És hidd el: máig áldom magam (és persze a férjem, aki maximálisan végig mellettem állt és bátorított a nehéz időkben és öntötte a lelket belém), hogy így döntöttem.
Remélem, tudok segíteni a saját példámmal. Azt a két évet borzasztóan sajnálom, amitígy "elvesztegettem".
Unique