Sziasztok!
Dokihoz végül nem jutottam be tegnap, ugyanis odamentem fél 9-re (azt mondta, hogy addigra menjek), ezek után a recepciós kijelentette, hogy jóesetben kb. fél 10 körül be is mehetek... Nekem viszont dolgoznom is kell valamikor, és mivel már nem volt igazán aktuális a kérdés, ezért inkább eljöttem. Ma aztán fel akartam hívni reggel (mert mindig reggel lehet őt elérni), de kiment a fejemből, igy lehet hogy majd hétfőn újra próbálkozok.
Ami viszont érdekes, hogy ez a pár napos bizonytalanság sok minden kihozott belőlem, aminek én személy szerint nagyon örülök.
Sokan írtátok, hogy mennyire elkeseredtek amikor megjön a mensi, sírtok, rossz napotok van stb. Nálam eddig ez sosem okozott akkora nagy letörtséget, elfogadtam hogy ez van, és mentem tovább. Sokszor megkérdeztem azonban magamtól, hogy tényleg akarom-e én ezt a babát, ha ennyire nem fáj az, hogy nem sikerült. Ha ennyire nem érzek nagy letörtséget, akkor lehet hogy belül még nem is akarok gyereket, csak éppen a külső kényszer (férjnél vagyok, épül a ház, a korom is megfelelő stb.) hajt abba, hogy itt az ideje a gyereknek.
Most viszont ebben a pár napban sok mindenen átmentem, és 2-szer is elsírtam magam, fájt az egész tehetetlenség, hogy nem tudom mi van bennem. De ugyanakkor ez a sírás jó érzéssel is töltött el, mert innen tudom, hogy igenis fontos nekem ez a baba, igenis szeretném ha végre ott lenne a pocakomban. Lehet hogy ez a pár nap kellett nekem, igy mutatta meg a szervezetem azt, hogy fontos nekem az, hogy anya legyek.
Nem tudom, érthető-e amit írok, vagy esetleg más is hasonlóan ment át ezeken a dolgokon, de nekem ez most egy hatalmas plusszt adott az elkövetkezendő időszakra.
Teljes erővel nézek az elkövetkezendő hónap elé, és már azt várom hogy mikor lehetek végre megint együtt a párommal, mikor szeretgethetem meg már végre úgy nagyon