Tündi, Annácska és mindenki
Én teljesen megértelek titeket
Én még 24 éves se voltam, amikor elkezdtünk próbálkozni, ráadásul "csak" hónapokat kellett várnunk a babára, és nem éveket, mint sokan másoknak. Tehát joggal kérdezhette volna bárki, hogy miért akadok ki azon annyira, hogy nem jön rögtön a baba.
Hát csak azért, mert én mindent úgy elterveztem, esküvő és jöhetnek a gyerekek, 3 év különbséggel, és így még a 3.gyerkőcnél se lennék olyan vészsen idős. Aztán szembesülni azzal, hogy ez nem is olyan egyszerű, elég rettenetes volt.(persza, aki nem akart babát, annak elsőre összejött) Ráadásul én mindig olyan voltam, hogyha valamit kitaláltam, akkor azt azonnal akartam. Nem tudok várni.
De talán ami a legrosszabb volt, az a bizonytalanság. Én mindig azt mondogattam akkoriban, hogy legalább tudnám biztosra, hogy tutira lehet gyerekem. De mi erre a garancia?? És mi van, ha hiába várok? Mert pl. soha nem lehet gyerekem, csak egy selejt vagyok, aki gyerek nélkül fog megöregedni. Mondtam is apucinak, hogyha nekem nem lehet majd gyerekem, akkor hagyjon el nyugodtan (persze kinevetett, hogy ilyen hülyeséget hogy mondhatok). De nekem akkoris ilyen gondolatok jártak a fejemben, már néhány sikertelen hónap után.
Legalább valaki megjósolta volna, hogy nekem tuti lesz kisbabám, csak várnom kell rá X időt. Akkor talán könnyebb lett volna. De ez a bizonytalanság szörnyű volt.
Minden tiszteletem azoké, akik ezt éveken keresztül tudják csinálni, én nem tudtam volna. Az utolsó mensimkor volt nekem is a mélypont. Azt mondtam, kész vége, nem csinálom tovább. És akkor a ma megint megjött-ös Cateye jól megdorgált engem, először valaki, aki nem vígasztalt, meg sajnálgatott, hanem igenis keményen megmondta nekem, hogy pár sikertelen hónap után nem mehetek a Dunának. Ettől kicsit összeszedtem magam és megérte. Utólag már örülök neki, hogy nem sajnálgatott, hanem kerek-perec megmondta a véleményét. Sokszor ez kell.
Babus