Tündi
Tudom, hogy ma már nem olvasod, de azért mégis írok
Ezen mindannyian átmentünk már, én is tudom, milyen nagyon nehéz ezt elviselni. Én -bár nem vagyok büszke rá-, szinte haragudtam azokra, akik pocakosak voltak, akik babakocsit tologattak, utáltam a bababoltokat, és tök igazságtalannak éreztem ezt az egész életet, nem értettem, miért pont nekem nem lehet kisbabám, nekem, aki mindenkinél jobban szeretne.
És ha ez még kevés lett volna, ott volt a munkám. Tudod jól, hol és kik között dolgoztam
Hát ennél nagyobb önkínzást keresni se lehetett volna. Nap mint nap közöttük lenni. Nappal még tartanom kellett magamat, de éjszaka senki se látott. Senkinek se kívánom azt a sok átsírt éjszakát, amit a munkahelyemen töltöttem. Csak én és ők. Csak puszilgattam őket és azt kérdeztem tőlük, nekem mikor lesz ilyen??? Pokoli érzés volt, de egyben jó is, mert szükségem volt rájuk.
De megtörtént a csoda. És nekem is lett kisbabám
Mert csodák igenis vannak és veled is meg fog történni. És mindenkivel. Mert mi különösen megérdemeljük. Mi különösen jó anyák leszünk és a mi kisbabáink igazi kis csodák lesznek és ezt csak mi tudjuk
Meg Ők
Az, aki ezért nem küzdött meg, az sose fog így gondolkodni. Az azt hiszi majd, ez az élet rendje, a gyerek csak jön, csak ki kell hordani, megszülni, felnevelni. De mi pontosan tudjuk, hogy ez nem csak ennyiből áll.
Wish
Nem, nem keményedik a pocim. Csak fájdogál, meg émelygek. De már egyre inkább a kajával hozom összefüggésbe, mert reggelre jó lett, aztán kajálás után megfájdult, egyre jobban. Délutánra jobb lett, sőt, 4 óra körül már teljesen elmúlt. Aztán kajáltam egy kicsit(persze diétásat) meg ittam kamillateát mézzel, erre egy picit megint rosszabb. Bár még nem vészes
Babus