2011.03.05 20:18
Szerző: @ka(ti)
Papp Boglárka Születéstörténete
2011. február 20-án, vasárnap este apukáddal feküdtünk az ágyunkban, amikor egyszer csak megkérdezi Tőlem, hogy holnap megyünk szülni? Mondtam neki határozottan, hogy biztso, hogy nem, bár a kiírás szerint a nagy nap következett volna. De én nem éreztem semmit. Sőt! Nagyon jól és kipihenve érzetem magamat. Azt viszont megbeszéltük, hogy biztos ez lesz az utolsó ketten töltött hétvégénk az életünkben, mert az orvosom szerdáig akart várni arra, hogy megszüless, mivel előző héten kialakult egy vesevezeték-gyulladásom, mert már picike volt a hely Neked a pocakomban és azt találtad kényelmesnek, hogy ráfekszel, de így a salakanyag nem tudott ürülni és begyulladt. Ezt kikezelte, de nem szerettük volna, ha újra jelentkezik.
Ekkor este még későig beszélgetünk az Apukáddal, majd elaludtunk. Én olyan hajnali 1 körül fura, még soha nem érzett fájdalomra ébredtem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert igazán nem fájt. Aztán többször is éreztem ezt, kb 20 percenként. De még simán aludtam köztük.
Majd reggel, amikor felébredtünk, Apuci ismét megkérdezte, hogy aludtunk. Erre mondtam neki, hogy szerintem nem várod meg a szerdát, ezért ne menjen nagyon messzire ma. Ami számomra nagyon furcsa volt, hogy erre ő nem pánikolt be. Elment intézni a dolgait, de elég sűrűn telefonált haza.
Délelőtt lezuhanyoztam, hajat mostam, rendbe tettem magamat. A görcsök csak jöttek és mentek, de még kibírhatóak voltak.
Egyszer váratlanul beállított a védőnő. Kérdezet, hogy vagyok. Mondtam, hogy szerintem alakulóban vannak a fájásaim, mire ő rávágta, hogy ezek biztosan csak jóslók! Persze, gondoltam magamban a kiírás napján…
Aztán délben átmentünk a Nagymamádékhoz ebédelni. Hamar el is jöttünk, mert a fájások sűrűsödtek. Felhívtam a szülésznőmet, aki mondta, hogy figyeljem, van-e rendszer, de ő már nem tervez mára magának semmit.
Négy körül hívott újra, hogy mi van? Mondtam, hogy rendszereződtek, már hat percesek a fájások, de még minidig simán elbírom. Mondta, hogy beszéljünk hat körül, de ha maradnak, akkor menjünk be cuccal a kórházba. Én ekkor gondoltam, hogy lefekszek aludni. Hát! Itt már nem működött. A fájások erősödtek, erősödtek, de maradtak hat percesek. Hatkor hívtam a szülésznőt, hogy összeszedem magamat és indulunk. Így is tettünk. Átnéztem a táskáimat, lezuhanyoztam és indultunk, remélve, hogy ma találkozunk Veled.
Amint beértünk, át kellett öltöznöm, felvették az adatokat. Közben jött az ügyeletes doki, aki megvizsgált és közölte a szomorú tényt, hogy még csak szűk egy ujjnyira vagyok kinyílva és ez kevés ahhoz, hogy megszülethess. Apát elküldték haza engem pedig a vajúdóba fektettek, hogy majd várunk még, Közben az orvosommal többször beszélt a szülésznőm, aki bent volt Velem végig.
Az éjszak nagyon lassan telt. Próbáltam én aludni, de a fájások egyre keményebbek voltak, de sajnos még mindig csak hat percenként.
Hajnalban, olyan 5 körül jött ismét a doki, aki újra megvizsgált és közölte, hogy még mindig csak bő egy ujjnyira vagyok tágulva. Ekkor eldöntöttem, hogy sétálgatok, lépcsőzök, de ezt Te nem akartad, mert az nst szerint leesett a szívhangod, így folyamatosan gépre voltam kötve, hogy figyeljenek Téged.
8 körül levettek a gépről, hogy biztosan csak aludtál, mert már minden rendben van Veled, szépen ver a picike szíved. Sokat beszéltem Hozzád. Ekkor lementem a hetedikről lépcsőn a büfébe, vettem pár szem pogácsát, mert előző nap délben ettem utoljára, bár a szülésznő mondta, hogy ne egyek sokat. 9-kor újra megvizsgált egy aranyos doktor, aki közölte, hogy lassacskán elérjük a várt két ujjnyit. Ekkor felhívták a doktorunkat, aki mondta, hogy 1-2 között érkezik, addigra készítsenek elő, de itt van a városban, ha hamarabb magától beindulna valami, siet be.
Ekkor már eléggé erős, semmihez nem hasonlítható fájásaim voltak. Olyan tankönyvszerűek. Indult a hátamból, majd jött a pocakomba és elindult lefelé. Ezeknél éreztem, hogy segíthetek, ha ezeket a fájdalmakat hagyom kibontakozni és leengedem teljesen a picike fejedhez. Valahogy éreztem, hogy feszít és nyit. Így is volt. Fél 2-re túl voltam az előkészítésen és amikor megérkezett az orvosom, akkor már majdnem három ujjnyira nyitva voltam, de még nem tünt el a méhnyak. De ő megrepesztette a házacskádat, a burkot, ami egyáltalán nem fájt. Mondhatnám kellemesnek, mert olyan meleg víz jött ki, mintha egy fürdőben ülnék. Ekkor még elváltunk az orvossal, hogy vagy pár óra múlva ki fogsz bújni, vagy találkozunk a műtőben.
Ja! Közben az apukád valami megérzésre elindult a kórházba, mondván, majd vár. Pedig a szülésznővel megbeszéltük, hogy majd ráérünk olyan fél 2 körül szólni Neki, mivel szigorúan csak a szülésre jöhetett be, mert zárlat volt a kórházban az influenza miatt.
Mi kinéztük, hogy az alternatív szobában szeretnénk szülni, kipróbálni a kádat és a labdát is.
Szóval 14.10-kor elpukkant a magzatburok. Ekkor átsétáltunk a szülőszobára. Na ekkor jöttek azok az IGAZIAK!!! Eddig azt hittem, hogy már nem lesz sokkal rosszabb. Itt már legjobb barátom a kórházi szekrény volt. Azon esett jól támaszkodni. A fájások között innentől nem volt szünet. Egybefolytak.
Előkészítette a szülésznőnk a szülőszobát és megkért, feküdjek egy picit fel a szülőágyra, hogy bekössön egy infúziót és rám tegye az nst-t. Közben Apa is bejött, de bevallom, itt már a látásom is homályos volt, annyira fájt. De végig csak Rád gondoltam. Arra, hogy ez most Neked is borzasztóan fáj. Ezt nem tudom semmihez hasonlítani ezt a fájdalmat.
Mindenki eltűnt, csak Apa maradt velem, akinek szuper hideg volt a keze, mert előtte kellett fertőtlenítenie. Nekem ez pont kapóra jött, mert folyamatosan a fejemen tartotta.
Egyszer csak jött egy érzés, hogy Te elindultál. Kiáltottam is a szülésznőmnek, hogy szerintem jön a baba. Ő csak egy köpenyért indult ki, de nem volt ideje felvenni, mert odanézett és látta rajtam, hogy nem viccelek. Ekkor kiáltottam az orvosom után is, aki majdnem elindult tényleg a magánrendelésére. Ekkor nagyon felgyorsultam az események. Pillanatok alatt szülőágy lett az ágyból és fent a lábam, bezacskózva. Innentől szinte csak homály, odáig, hogy meghallottam, hogy látom a haját. Erre kérdeztem Apát, hogy tényleg van haja? Odanézett és mondta, hogy bizony van. Ekkor az orvosom bíztatott, hogy hamar itt a fejecskéje is, csak nyomjak. Ő a hasamat nyomta, vagyis csak ellentartott én pedig szorított szemekkel, szájjal Rád koncentráltam, pedig nekem borzasztóan fájt.
Nem emlékszem, hogy hányat kellett nyomnom, de viszonylag gyorsan megláttalak. Sokszor néztem az orvosomra, hogy mikor akar csinálni valamit. Gondoltam itt a vágásra. De ő csak állt és mint kiderült Apukáddal diskurált.
Aztán meghallottalak és megláttalak! Annyira gyönyörű voltál és annyira hangos! A bőröd szép tiszta. Csak a hátad volt magzatmázas. Azonnal rám tettek. Ekkor már tényleg nem fájt!!! Én pedig, amikor megláttalak iszonyúan elkezdtem sírni. Te már nem sírtál, csak figyeltél minket, a Szüleidet. Én még mindig és közben ránéztem az Apukádra, akinek szintén könnyes volt a szeme. (még most is látom, és simán belekönnyezek újra, így 10 nap távlatából is.)
Ezután a szülésznő elvágta a köldökzsinórt és Téged elvittek fürdetni, öltöztetni, mert rám még várt egy-két dolog. Például meg kellett szülni a lepényt, ami táplált Téged.
Bevallom, nekem ez fájt. Valószínű, hogy a kimerültség miatt. Aztán azt is megnéztük és megdicsérték, hogy nagyon szép. Majd az orvos megnézte, hogy tényleg minden rendben van-e, tényleg sikerült-e gátvédelemmel szülni, ami nem volt tervezett. Ekkor már türelmetlen voltam és szerintem kevésbé együttműködő.
Aztán visszahoztak és mondta a szülésznő, amit soha nem fogok elfelejteni, hogy 2011. február 22-én 14.55 perckor megszületett Papp Boglárka, aki 3200 gramm és 52 cm. És ekkor lettünk EGY CSALÁD!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ennek a történetnek itt vége, mert innentől már Te is részese vagy a történetünknek, az ÉLETÜNKNEK!!!