2011.01.20 18:49
Szerző: beze
2010. december 5.
4-én már 11 előtt lefeküdtem, talán éreztem, hogy mennem kell pihenni. Hamar el is aludtam, egyszer voltam kint, de az ébrenlét rövid ideig tartott. Fél 6 körül még gondoltam is rá, hogy a barátnőmnek pont ezen a napon, csak 4 héttel korábban, éjféltájt elfolyt a magzatvize, milyen jó, hogy ez nem velem történt meg. Alighogy megmozdultam és felültem az ágyban, jött egy adag magzatvíz. Azonnal tudtam, mi ez, pedig Lexinél nem így indult a szülésem. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiugrottam az ágyból, de a matrac így is vizes lett, a padlót is eláztattam. 5 óra 35 perckor néztem rá az órámra a wc-n ülve, ahogy végeztem, visszamentem a hálóba, és ébresztettem a férjem, hogy keljen, elfolyt a magzatvizem. Férjem féláomban: aztapicsa. Ezen még most is mosolygok, akkor fel is nevettem, pedig tudtam, hogy ez azt jelenti, itthon kell szülnöm, nem Székesfehérváron, a fogadott orvosomnál.
A férjem közben felébredt teljesen, értesítette anyukámat, le is ment érte, összeszedelődzködtünk, és fél 7 tájban elindultunk a kórházba. Eszméletlen mennyiségű víz volt a burokban, az autóban átázott a lábam közé tett törölköző is, sőt, még ctg alatt is folyt. Férjem felkísért a cuccokkal a szülőszobába, oda persze már nem jöhetett be. Állva megnézték a szívhangot, kérték az adatokat, én meg közben a hátamat masszíroztam. Szülésznő kérdezte, fájásom van-e, én nemmel feleltem, ez csak a szokásos, 1 pontos, 10 hete tartó fájdalom volt. Az ügyeletes orvos megvizsgált, 1 ujjnyira nyitva voltam, nuku fájással. Kért egy ctg-t, és megnézett utoljára ultrahangon, meggyőződött ő is róla, hogy Marcus klasszikus harántfekvésben van. Megkaptam a katétert, sajnos nem alaptalanul féltem tőle annyira... Eredetileg azt mondták nekem, megvárják a váltást, és két általam ismert orvos fog műteni, de aki megvizsgált, másképp döntött, így fél 8 előtt már a műtőben voltam, volt kolléganőm férje (Jani) tolt be. A liftben gyorsan búcsút vettem a páromtól, ő bátorítóan megszorította a kezem. Érdekes, már nem féltem, csak sodródtam az eseményekkel. Jani fogta a nyakam, hogy hajoljak mélyebben a gerincközeli érzéstelenítéshez, ami a pocakom miatt, hiába lett kisebb, azért nem volt könnyű. Rám szóltak, hogy ne remegjek, ami nagyon kedves volt, tekintve, hogy vadidegen környezetben, egy csomó ember vett körül, akik közül 2-t ismertem, férjem nem jöhetett be, és borzasztóan fáztam, hiszen meztelen voltam. Az aneszteziológus kioktatott, hogy ne mozduljak meg és ne nyúljak hátra, mindezt 2x is elmondta. Szerencsém volt, rögtön sikerült a szúrás, utána végre lefekhettem.
Nem győződtek meg róla, hogy hat-e az EDA, megkezdték a műtétet. Szerencsére nem éreztem semmit, csak a nyomást, és húzást. Az anesztes doktornő végig beszélgetett velem, nagyon kedves volt, közvetített, hogy lát egy popót, aztán a lábakat, és itt a baba. Alighogy felsírt, elkezdtek az én könnyeim is ömleni, megmutatták, és gyorsan vitték is ki. Mondtam a doktornőnrek, hogy tuti kisebb, mint a kislányom, hát nagyot tévedtem! Lexi 3300-al, és 55 cm-mel, Marcus 3440-nel és 56 cm-mel született.
Innen jött a rosszabb rész, 1x rosszul is lettem, amit hiába közöltem, senki nem törődött vele, az anesztes doktornőt felváltotta a váltótársa, az orvosok meg nyomták továbbra is a hasamat. Alig vártam, hogy vége legyen, 2x megkérdeztem, hogy meddig tart még, egyszer kaptam azt a választ, hogy már nem sokáig. Na ja, relatív, hogy a félóra sok-e, vagy kevés. Fél 9-kor végeztek velem.
Feltoltak a posztoperatív őrzőszobába, oda végre bejöhetett a párom is. 2 órán keresztül folyamatosan mérték a vérnyomásom, és kaptam meleg infúziós palackokat is a testemre, hogy ne fázzak annyira.
Marcust hamarosan hozták, nagyon ügyesen szopizott már az első alkalommal. Férjem elküldte az SMS-t egy csomó embernek, köztük a fogadott orvosomnak is, aki nem sokkal később felhívott érdeklődni, hogyan zajlott a műtét, és gratulált. Aznap nem ehettem semmit, az érzéstelenítő is nagyon lassan múlt el, de folyamatosan próbálgattam a lábaimat, először a combjaimat, aztán a vádlikat, végül a lábujjaimat is meg tudtam mozdítani. Hosszú órák múlva hozták ismét a kisfiamat, aki 2 szívás után elaludt a karjaimban. Kezdtem kétségbeesni, hogy alig evett. Állítólag bukott is, ami a mennyiséget tekintve nekem nagyon gyanús volt. Este felkeltettek, nagyon nehezen ment az oldalra fordulás, de végig Marcus lebegett előttem, hogy nem szabad elhagynom magam! Kikászálódtam az ágyból, lassan odamentem a mosdóhoz, megmosakodtam, jó sokat ittam, és úgy feküdtem vissza. Végre, késő este bekajált a picikém, legközelebb 4-kor kaptam meg, és hiába szóltam a nővérnek, hogy szopik a kisfiam, levették a mellemről, mert pont akkor muszáj volt lemosdatni a frissen műtötteket, pedig nem is én voltam az első! Finoman szólva is nagyon kiakadtam!!!!!!
Reggel már viszonylag könnyen felkeltem, kaptam 2 darab száraz piskótát, de bármilyen éhes is voltam, csak az egyiket ettem meg. Utána lekísértek a gyerekágyra, és 2 órával később az a nővér, aki hozta a cuccaimat, és az innivalókat, megjegyezte, hogy milyen fitt vagyok, hogy így tudok futni. Tényleg jól ment. Aznap (hétfőn) megkaptam a szenna teát, borzalmas hasmarsot csinált, összesen 10-szer voltam kint. Kedden végre megszabadítottak a drain-csőtől, az egy felszabadulás volt, pénteken pedig kiszedték a varratokat, és délután eljöttünk. Kezdődik az életünk négyesben.