Sziasztok!
Pontosan három hete, hogy világra jött az én szemem fénye Marcell Sándor cicafejű uraság.
Ebből következően már rég adósotok vagyok a történettel. Régebben mindig értetlenül vártam a Ti történeteket a szülések után, mert azt hittem ez egy egyszerű munka. Vagyis a baba alszik a nap nagy részében és cicizik néha. Emellett biztos sok idő marad Internetezni. No nem így van. Sőt eddig csak 1-2 mondatra volt időm itt-ott, de ne siessünk ennyire előre.
Szóval okt. 3-án vasárnap, egész nap rosszul éreztem magam és az esti vérnyomás mérésnél kibukott egy 160/125. Ettől nagyon megijedtem, mert olvastam, hogy ha a 2. Érték 100 fölé megy akkor az a kisbabára veszélyes, ezért mértem még hármat 20 percenként és hívtam a Szabolcsot. Ő ez idő tájt Franciaországban volt, de sikerült utolérnem és kért, hogy azonnal menjek be a kórházba menetfelszereléssel és várjam meg ő indul haza.
Mire be értem a kórházba 200/120 volt a vérnyomásom, amitől a szülésznő (Kriszti) eléggé megijedt és akit csak talált odahívott. Biztonságban éreztem magam, ott volt dr. ifj. Szőnyi (tudom, hogy remek orvos) rettenetes nyugalmat árasztott a hozzám való viselkedése, Kósa dr. (nos ő gyűlöli a kövéreket és ezt soha nem mulasztotta véka alá rejteni, de én már kis életem során megedződtem az ilyesmihez) a gyerekcsináló, Garamvölgyi a főigazgató (jaj őt annyira megszerettem, mindig meglátogatott engem), ő azért már tudhat valamit, Bányász dr. ő tartotta az egyik tanfolyamot és már ott is nagyon szimpatikus volt. Nos mondtam nekik, hogy rendesen akarok szülni (nem császárral) és hogy Szabolcs már úton van, szeretném megvárni. Két napig vajúdtam a szülőszobán fájásokkal (hol két percig tartókkal 3 percenként, hol pedig 1 percig tartókkal 5 percenként) , de csak 1 ujjnyira tágultam, mert a baba visszatolta magát a vízbe és nem segített a buksijával. Kedd reggel kegyelmezett meg a Garamvölgyi a Szabolccsal és úgy döntöttek jöhet a császár. Addigra már olyan elcsigázott voltam a fájásoktól, hogy bármibe bele mentem volna, csak a karomba tudjam már a csimotám.
Innentől nagyon gyorsan pörögtek az események. Férjemmel felsétáltam a szobámba (sikerült egyágyasba kerülni), átöltöztem hálóingbe és mentünk a szülőszobába. 5 perc ctg, aztán katéter felhelyezés (egyáltalán nem fájt, feleslegesen ijesztgettek vele), a borotválást én megcsináltam otthon, a beöntést nem kérte Szabolcs (ezen nagyon meglepődtünk a szülésznővel, de én nem erőlködtem, hogy nekem feltétlenül tessék adni
).
És akkor bejött a szobába, az én legnagyobb kedvencem dr. Sorbán. Egyszerűen imádom. Szépen elmondta, hogy mik a lehetőségeim, és hogy ő a spinál-t ajánlja. Megígérte, hogy nem fáj. Átsétáltam a császár műtőbe felültem az asztalra és hagytam, hogy beadja az érzéstelenítőt. Meglepődtem, hogy tényleg mennyire nem fáj. Kellemetlen, de nem fáj. 10-kor kezdődött és 10.38-kor emelték ki az én gyönyörűségemet, az apukája és a nagymamája várt rá a szülőszobába, szépen felsírt és aztán el is hallgatott, 10/10 apgart kapott, 51 cm és 3950 lett a súlya. Legnagyobb bánatomra akkor nem láthattam, csak 20 perc múlva, miután lefürdették és bepólyázták. Odahozták nekem, hogy megpuszilgathassam és megsimogassam, a csecsemős türelmesen tartotta, amíg én próbáltam betelni vele. Annyira gyönyörű és törékeny volt. Amikor elvitték én zokogni kezdtem. A boldogságtól, nagyon boldog voltam. Sorbán dr. a kezemet fogta, Szabolcs meg néha két öltés között vigasztalt. Aztán bealudtam, szerintem ebben a Sorbán dr. keze van, de letagadta
Arra ébredtem, hogy a férjem kukucskál a műtő ajtajánál és szerelmesen nézz rám. Na erre megint elkezdtem zokogni
. A dokik teljesen ki voltak a sok sírástól, én meg mondtam, hogy nem minden nap történik velem ilyen csoda.
Az őrzőben már együtt volt az egész család. Szerencsére csak én kerültem oda, így senkit nem zavartunk. Este 6-ig ott volt mindenki és felváltva dajkáltuk a kis jövevényünket. Sikerült cicire raknom (mozdulatlanul kell feküdni a spinál után) és a babácskának sikerült szopiznia is 4., 5. Próbálkozásra. Persze akkor megint sírtam
Aztán hármasban maradtunk (apával és babával), örültünk egymásnak szótlanul. Simogattuk, öleltük, szerettük egymást. Aztán egyedül maradtam. Másnap reggel átsétáltam a szobámba és megkaptam oda a kincsem. Hamarosan jött a nagyi is, aztán apa is. Velem volt a kis Drága minden nap, minden éjjel. Szopiztunk rendesen. Eleinte 20 aztán 40 és pénteken már 80 gr-ot is. Császár után azért ez nem semmi
nagyon büszke voltam magunkra.
Szombat reggel haza engedtek. Nagyon boldogan tértünk haza. Az első 3 éjszakát becsülettel végig csináltam a babussal a negyediket már nagymamai segédlettel sikerült, mert nagyon kimerült voltam a folyamatos ébrenléttől, szoptatástól. És itt követtem el a legnagyobb hibát, azzal, hogy segítséget kértem. Anyósom, ugyanis csupa jó szándékból, nem kelltet fel, hadd aludjak és inkább megtömte őt tápszerrel, nekem meg jól bedurrantak a melleim reggelre. Pedig lefekvés előtt abba maradtunk, hogy ő csak a büfit vállalja át és szól nekem, ha szoptatni kell.
Így a baba napi egy tápit ezután is igényelt. Olyan ideges voltam, hogy arra nincs is kifejezés.
Aztán visszakerültem a kórházba egy bevérzés miatt (nem részletezem, mert nem akarom riogatni a várandósokat), ahol ergam cseppeket kaptam, amitől úgy elapadtam, hogy most már csak napi 200 gr tejem maradt. A védőnő szerint már nem fog nőni ez a mennyiség, de én nem adom fel. Iszom a soja tejet, eszem a lucerna csírát és iszom a Laktoherbet. Hátha nőni fog a mennyiség. A legrosszabb az, hogy amíg én kórházban voltam a babuska elfelejtet ciciből szopni, pedig az segítene szaporítani. Egyszerűen lusta. Igyekszem azért visszaszoktatni és ez most úgy tűnik meg is indult.
Na ennyi írásra volt most időm, nem olvasom vissza, mert sír az apróság, nézzétek el a fogalmazási hibákat.
Üdvözlettel Multiplusz