2010.06.04 11:26
Szerző: joli83
Sziasztok!
Nincs időm visszaolvasni remélem mindenki jól van! Még tartozom egy részletes szüléstörténettel! Íme!
Csak erős idegzetűeknek.
Lassan másfél hónap távlatából, végre ráveszem magam, hogy megírjam a szüléstörténetemet. Kellett ennyi idő, hogy ülepedjenek bennem a történtek. Még most is elönt az ideg, ha csak rá gondolok. Előre figyelmeztetek mindenkit, különösen a még szülés előtt állókat, hogy ez az én történetem. Azért mert velem történtek számomra rossz dolgok, nem törvényszerű, hogy másoknál is így legyen. Mindenki másként éli meg a szülését. Hát, íme az enyém.
Április 28-án, a kiírás napján, hajnali 3-kor arra ébredtem, hogy pisilnem kell. Kimentem, visszafeküdtem, majd hirtelen kipattantak a szemeim. Igen éles fájdalom hasított a méhszájamba, ami elég sokáig tartott. Fél percig legalább. Azonnal tudtam, hogy szülni fogok hamarosan. Még vártam két fájást. Ekkor 12 percesek voltak. Tomi felébredt, hogy mocorgok, meg nyöszörgök. Mondtam neki, hogy szerintem elkezdődött. Innen már együtt néztük az órát. Reggel 8-kor már 6 percesek voltak, igaz néha több volt, néha kevesebb, de igen erősek. Legalábbis én annak gondoltam őket akkor. Aznap fél 10-re volt időpontunk NST-re. A zuhanytól, meg a kórházba vezető úttól, kicsit enyhültek a görcsök. Az NST-én a csaj már kapásból felküldött a szülészetre, mert görcsökkel ő már nem csinálja meg. Felmentünk.
Beküldtek az előkészítőbe. Jött egy kedves szülésznő, mondta hívja az orvosom, mert éppen bent van. És innen változott minden borzalommá. Mondta a doki feküdjek fel, megvizsgál. Fájás közben! Amiről persze senki nem szólt előre. Annyira fájt a vizsgálat, hogy kiabáltam. Én is meglepődtem magamon, de olyan elemi erővel, olyan koncentráltan borított el a fájdalom odalent, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Erre a dokim: Mit kiabál Jolán, nem is csinálok semmit! Hát anyád! Sejtettem, hogy egyből elkezdetett kézzel is tágítani, amit később a szülésznő is megerősített. Akkor minek kellett ezt mondani? Miért nem lehetett előre szólni, hogy mit fog csinálni? Meg miért tagadja le? Szerinte akkor nem fáj annyira. Ekkor már éreztem, hogy nagyon melléfogtunk a dokimmal. Végül abbahagyta a kínzásomat, és mondta, hogy két ujjnyinál tartok. Előkészítés után mehetek is a szülőszobára.
Kaptam beöntést, amitől igencsak féltem, hogy nem jutok ki vele a klotyóra, de nem lett baj. És nem is volt olyan szörnyű, mint képzeltem. Hát gyorsan távozott belőlem minden. Hozzátenném itt nem választhatsz, hogy kérsz-e beöntést. Adnak és kész. Majd le kellett tusolni, és bebotorkálni a szülőszobára. Szintén újabb meglepi. A beöntés úgy felerősítette a fájásokat, hogy rendesen elkezdtem szédülni. Mint később kiderült a vérnyomásom már ekkor elkezdett feljebb kúszni. Mondja a szülésznő, hogy elég sok a fehérje a pisimben. Mondom remek. Azt tudni kell, hogy a terhesség végén toxémia gyanús voltam, de akkor nem jött ki.
Felfeküdtem az ágyra, rám tették az NST-ét. Megint jött a doki, megint vizsgát, megint tágított. Komolyan fejbe szerettem volna rúgni. Megrepesztette a burkot is, persze egy szó nélkül, csak éreztem, hogy elönt a melegség odalent. Megint kiabáltam egy kicsit. És amikor a fájdalomtól már totál kész voltam elsírtam magam. Egyszerűen nem tudtam tenni ellene. Persze a doki úgy nézett rám, mint egy elkényeztetett libára. Kíváncsi lennék ő mit szólna, ha kézzel tágítanák. Ekkor jött be Tomi. Már beöltözve. Ledöbbent, hogy sírok. Mikor megláttam még jobban sírtam. Mondta, hogy mi volt. Ő is ledöbbent az orvos hozzáállásán. De nem volt mit tenni. Olyan kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Ekkor volt 11 óra. A fájások ezután elkezdtek enyhülni és ritkulni. Így utólag rájöttem, hogy annyira megijesztett az orvos a kínzásokkal, hogy tudat alatt majdnem leállítottam a szülésemet. Nézte a szülésznő az NST papírt. Mondta ez így nem lesz jó. Álljak fel és vajúdjak úgy. Hozzátenném ezt a kb. háromnegyed órát kivéve már 3 perces hosszú fájásaim voltak. Nagy nehezen felálltam, Tomi tartott. Tördeltem a kezét minden fájásnál. Totál magamba zuhantam. Hatalmasat csalódtam az orvosomban. Pont most, amikor ennyire fontos legyen, hogy normális legyen. Tomival sem beszéltem túl sokat végig a szülés alatt. De hatalmas segítség volt, hogy ott volt velem. Én közben próbáltam mindent, hogy jobban el tudjam viselni a fájdalmakat. Nagyokat sóhajtani meg ilyenek, semmi sem segített. Délután 3 elmúlt mikor megint jött az orvos kínozni. Három ujjnyi voltam ekkor. Csak fél 4-kor kötötték be az oxytocint. Mondjuk nem tudom, hogy miért kellett eddig várni. Olyan brutális fájásaim lettek, hogy többször majdnem elájultam. Az ágy végénél álltam, és tördeltem a vasrácsokat rajta. Arcomat Tomi mellkasába fúrtam. A fájások elkezdtek összeérni. Ez volt az a pont, hogy azt mondtam kész, nem bírom tovább. Könyörögtem a szülésznőnek valami fájdalomcsillapítóért. Nem kaptam. A dokim nem engedte. Közben opál fehér pisit sikerült produkálnom, és a vérnyomásom vészesen ment felfelé. Tudtam, hogy toxémiám lett. Hallottam, hogy a szülésznő beszél az egyik műtős csajjal, hogy lehet elő kéne készíteni a műtőt. Esküszöm zene volt a füleimnek. Bármit, csak legyen vége. Nagyon kivoltam. Ekkor már 5 órája voltak 3 perces fájásaim, és egy órája pedig szinte folyamatosak voltak. Féltem, hogy nem bírom megszülni, és akkor mindketten ott maradunk. Persze az orvos hallani sem akart erről. Természetesen nekem nem mondtak semmit. Fél 6 körül járt már mikor éreztem, hogy mintha a méhem elkezdene lefelé nyomódni a görcsök alatt. Kiabáltam a szülésznőnek, hogy szerintem jönnek a tolófájások. Gyorsan felfektetett az ágyra, és megvizsgált. Jé! És ez közel sem fájt annyira. Szadista orvos. Mondta, hogy már csak az egyik oldalon van egy kis pereme a méhszájnak. Szólt a dokinak. Mondta, hogy majd akkor hívja, ha már látszik a feje. Mondom de jó fej. Két fájással később már szólt, hogy most már látja a fejét. Erre a doki: Jó, akkor várjunk még két fájást, majd akkor bejön. Szerintem a tolófájás minden fájdalom királya. Egyszerűen döbbenetesen fáj, és hogy a méhed akaratodon kívül préseli ki a babát. Gyorsan szétkapták az ágyat alattam. A doki a hasamra tette a kezét. Mondta, hogy majd szól mikor nyomjak. Csukott szemmel, hang nélkül, minden fájás alatt 3-szor nyomja, amíg tart a fájás. Csajok én nyomtam olyan erővel, hogy magam is meglepődtem. Túl akartam lenni végre ezen. Nem akartam több fájdalmat. Közben jött egy fájás, amikor rám szólt az orvos, hogy ne nyomja, mert nem jó fájás. Sóhajtozzam el!!! Bakker, de a tested szinte magától présel, nem te csinálod direkt. Azért nagy nehezen megoldottam. Jött végre egy jó fájás. Mikor túl voltunk ezen is, éreztem, hogy a baba mindjárt darabokra szakít odalent. Mint később kiderült ezt meg is tette. Kérdetem az orvost, hogy még szerinte hány fájás mire vége lesz. Mondta, hogy szerinte kettő vagy három. Néztem döbbenten. Gyorsan végigpörgettem magamban, hogy, ha közben jön megint egy rossz fájás, amikor nem nyomhatok, és a baba pont a hüvelyemben lesz még mindig, én tutira megdöglök. A következő fájásnál összeszedtem minden erőmet, és még egy negyediket is nyomtam. Tomi azt mondta, hogy szinte kilőttem a gyereket magamból. Fáradtan zuhantam vissza az ágyra.
Ami itt történt, annyira nem emlékszem. Mondták, hogy könyököljek fel, és nézzem meg a babát. Nagy nehezen sikerült is, de alig láttam, mert kezek takarták el, szívták az orrát meg ilyesmik. Később a hasamra fektették. Döbbenetes, hogy milyen nehéz volt. Mondtam is neki, hogy szia te sózsák. Hát te monytál már annyira végén. Ezután gyorsan elvitték rendbe tenni. Mondták, hogy 50 centi, és 3 kiló. Tomi vágta el a köldökzsinórt. Elvitték a babát, Tomit pedig kiküldték, amíg rendbe tettek. Gondoltam végre. A nehezén túl vagyunk. Naiv voltam ismét.
Az orvosom ismét szó nélkül odaállt mellém és egy hatalmasat nyomot a frissen szült méhemre. Egy pillanatra el is sötétült minden. Kinyomta belőlem a méhlepényt. Mikor észhez tértem, kérdeztem, megnézhetem-e a lepényt. A szülésznő, mondta hogy persze. Megmutatta, hogy volt benne a baba. Jó nagy volt a lepényem. Ezután odaült a doki a lábam közé, és nemes egyszerűséggel kikapart. Frankón láttam kanalat mozogni a hasamban. Itt rám szóltak, hogy ne kapkodjam a levegőt. Hát anyátok. Ezután jött a varrás. Hát az tartott vagy háromnegyed órát. Jobb oldalon annyira fájt, hogy sziszegtem a fájdalomtól. Persze megint letoltak. Közben bejött egy másik orvos, és az egyik ujjával a homlokomat nyomta, és megnyugtató, monoton hangon mondta, hogy vegyem a levegőt. Érdekes, hogy ettől a dokitól féltem, és mégis ő volt az egyetlen, aki segíteni akart. A homlokomon egy olyan pontot nyomott, ami elterelte a figyelmem a lent folyó dolgokról. Később a szülésznőtől kérdeztem, hogy hány öltést kaptam. Mondta, hogy ők nem számolták, de sokat. Ugyanis végigrepedt a hüvelyem, és a gátmetszés mellett kiszakadtam oldalra. Ott, ahol én ugye sziszegtem a fájdalomtól. Ezután még 4 órát kellett az előtérben feküdnöm, megfigyelésen. Szerencsére a férjem ekkor már végig velem lehetett.
Hogy mi az összegzés? Először is mindenki rohadtul válassza meg, hogy kinél fog szülni. Nekem totál stresszesé tette az orvosom a szülésem. Nekem egy egész délután alatt voltak 3 perces, vagy annál rövidebb fájásaim. Másokkal ellentétben, akinek többnyire csak az utolsó egy-két órában. Egy gramm fájdalomcsillapítás nélkül azért ez elég kemény volt. Komolyan elgondolkoztam, hogy nem lesz több gyerek. Nekem nagyon rossz élmény volt. A férjem volt az egyetlen pozitív dolog benne, meg a baba persze a végén. Én is nagy mellénnyel mentem be szülni, hogy sima dolog lesz. Nem féltem. Aztán ez lett a vége. Később bejött hozzám az a doki, aki a védőnőknél ellenőrizte a leleteimet. Egy tündér az az ember, csak sajna nem vállal szülést. Mondta, hogy látta a szülészeti papírjaimat, és végül tőle tudtam meg, hogy nem volt sok híja, hogy rosszul süljenek el a dolgok. A toxémia nagyon elhatalmasodott a végére. Ráadásul lövése sincs, miért nem kaptam fájdalomcsillapítást. Meg, hogy minek kapartak ki, amikor egyben kijött a méhlepény. Hát erről ennyit.
Joli