Sziasztok! Bennem érlelődik már régóta, hogy erről a témáról megírjam a tapasztalataimat azzal kapcsolatban, hogy mennyire kiszolgáltatottá válik a kismama ha a terhessége során kórházba kerül (most arról nem kívánnék írni, hogy mennyire az a szülés során). Első terhességemnél (1996-ban) több alkalommal kerültem - mint később kiderült teljesen feleslegesen - kórházba pusztán amiatt, hogy az ágyak kihasználtak legyenek a kórházon belül. Minden alkalommal bent töltöttem legalább 5 napot, ennyi kellett ahhoz, hogy a kórház utánam megkapja a fejpénzt. Ezidő alatt gyakorlatilag nem is foglalkoztak velem, még a fogadott orvosom sem. Lelkileg mindenesetre nagyon megviseltek a bent látott és hallott szörnyűségek. Ezután második terhességemnél (a kórház ugyanaz volt, de orvost váltottam) 2 és fél éve mindent elkövettem, hogy a kórházasdit megússzam. Sajnos nem sikerült, szülés előtt egy egész hónapra befektettek - szerintem ismét teljesen feleslegesen, az elvégzett vizsgálatok ambuláns keretek között ugyanúgy elvégezhetőek lettek volna -. Ekkor tudtam meg tapasztalatból, hogy milyen a hierarchia az orvos-társadalmon belül. Ha valaki fiatal, kezdő orvos, úgy kell ugrálnia ahogy az öreg rókák mondják, különben fuccs az előrejutásnak. Így tehát míg orvosom a szabadságát töltötte engem addig utaltak be a kórházba, ahonnan aztán szülésig ki sem engedtek. Délelőtt tudtam meg, hogy be kell feküdnöm már aznap este, így az akkor 2,5 éves kislányom elhelyezéséről néhány óra alatt kellett gondoskodnom. Persze a befektetést enyhe lelki terrorral alátámasztva, kedvesen megjegyezték,hogy ha nem fekszem be, úgy a baba bármikor meghalhat meg akár persze én is. Később derült ki, hogy erről szó nem volt, de hát valamilyen módon meg kellett engem győzni.
És most értem a mondandóm tulajdonképpeni lényegi részéhez. Ugyanis amikor valakit befektetnek, az első útjának a fő-fő-fő Atyaúristenhez, az egyetlenegy belgyógyászhoz kell vezetnie. Mivel nekem terhességi diabéteszem miatt diétáznom kellett, rögtön előírta nekem a szénhidrátmentes diétát, megtoldva azzal, hogy egyben kalória- és sószegény is legyen (a vérnyomásom tökéletes volt, ennek ellenére). A dietetikus a fejét fogva jött hozzám mondani, hogy ennek a három kritériumnak egyszerre max. a víz vagy az üres tea felel meg. Így mondta, hogy megpróbálja kijátszani a doktor urat és valami normális étrendet összeállítani nekem. Mindenesetre ha csak azt ettem volna amit így is kaptam, akkor lazán éhen haltam volna, de nem is ez a lényeg. A belgyógyász a nap 24 órájában bármikor teljesen váratlanul tépte fel az ajtót, csakis azért, hogy azt ellenőrizze, hogy én mit eszem. Ez nagyon megalázó volt. Nemcsak azért, mert én akkor már nem kis tizenéves, hanem 31 éves voltam, egy doktori diplomával a hátam mögött, felelős beosztásban dolgoztam és volt egy kisgyerekem, de bárkivel szemben megalázó lett volna. Ilyen nem történhetne meg senkivel sem egy nívósnak kikiáltott, híres, patinás kórház falai között. Ekkor jött még a hab a tortára, mikoris a nagyviziten cirka 20-25 orvos előtt odajött az éjjeliszekrényemhez, és feltépve azt gusztustalan hangnemben leszúrt azért, mert néhány szem narancsot talált nálam. Fogalma sem lehetett arról, hogy én egyáltalán ettem-e belőle. Borzasztó volt, azt hittem elsüllyedek. Egyébként is az volt a jellemző, hogy egyáltalán nem tájékoztattak dolgokról, vagy ha igen, akkor is csak nagyvonalakban, meglehetősen lekezelő hangnemben. A szülésre nem kívánok kitérni, az szinte természetes, hogy a fejem fölött -a véleményemet ki sem kérve - döntöttek a szülés előb történő megindításáról. Mindenesetre az tény, hogy ez az ember még ma is ott van, ugyanolyan lekezelően viselkedik másokkal is, és megbecsült orvosnak számít. Ez itt a nagy probléma, hogy ezzel szemben nem nagy esély van arra, hogy bármit is tegyünk.
Ha hasonló téren voltak neked is tapasztalataid kórházzal vagy orvosokkal kapcsolatban, kérlek írd meg, kíváncsian várom! Szia. Norcsi.