Sziasztok Lányok!
A szeptemberi tragédiám után Betty keresett meg priviben vigasztaló szavaival, és invitált közétek. Akkor úgy éreztem, hogy nem szívesen csatlakoznék egy olyan topikhoz, ahol folyton arra emlékeztetjük magunkat, hogy mi történt velünk. Úgy éreztem, hogy minél előbb le akarom zárni magamban a történteket, és szabadulni szeretnék a fájdalmamtól, attól az ürességtől, űrtől, ami a babám elvesztése után maradt bennem. Ma, 5 héttel a történtek után, azon töprengek, hogy hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt túllépni egy ilyen szörnyűségen, és nem sírni minden percen, minden gömbölyű pocak vagy újszülött láttán. Azzal is gyötörtem magam, hogy milyen szívtelen vagyok, hogy csak így, hipp-hopp elengedtem a gyerekemet. De aztán gyorsan megvigasztaltam magam, hogy az a rengeteg elmondott ima a gyors lelki (és persze testi) gyógyulásért meghallgatásra került Istennél, aminek az a következménye, hogy (már amennyire ennyi idő alatt lehet), meggyógyult a lelkem.
Ezért is érzem azt, hogy már tudok közétek jönni, és ha kell, újból és újtól elmesélni a történetemet, mert már nem kavar fel, és nem okoz kínzó fájdalmat a lelkemben.
Történetem: 2006 januárjában terveztük el férjemmel, hogy gyereket szeretnénk. Rögtön a második hónapban sikerült pozitívot tesztelni, nagy volt az öröm, hogy 34 éves korom ellenére ilyen gyorsan összejött, de az öröm csak egy hétig tartott, mert el kezdtem vérezni, és spontán elvetéltem. 5 havi sikertelen próbálkozás után (miután betöltöttem a 35. évemet), felkerestük a Kaáli intézetet, hogy vizsgáljanak ki, hiszen a korom miatt nincs időnk évekig várni a babára (közben csináltattunk a férjemnek egy spermiogrammát, és kijött, hogy soványan, de van annyi életképes kiskatonája, hogy idővel teherbe essek). Kaptunk konzultációra időpontot, de nagy örömünkre a konzultáció helyett ultrahang vizsgálatra mentem, már kismamaként. Spontán teherbe estem. Gyönyörű terhességem volt, és a 35. héten megszületett Szilárd kisfiam, teljesen egészségesen, 2700 grammal.
Kisfiam egy éves volt (másfél éve), amikor úgy döntöttünk, hogy jöhet a tesó, és én nagyon reménykedtem, hogy ezennel nem kell sokat várni, hiszen mindenhol azt hallani, hogy a második már sec-perc itt van. A hónapok ismét el kezdtek telni, én pedig el kezdtem aggódni, hogy mi lehet a gond. A 9. próbálkozós hónap után, megint egy téli hónapban, pozitívot teszteltem, leesett a kő a szívemről, és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ez is megszakadhat. Alig telt el egy hét a pozitív tesztem után, el kezdtem vérezni, spontán elvetéltem. Erőt vettem magamon, megbeszéltük a férjemmel, hogy nem csüggedünk el. Férjem visszament az andrológushoz egy sperma-csekkolásra, és kijött, hogy jócskán javult a spermaállománya. Reményekkel teli folytattuk az utunkat. 4 hónappal a sp. vetélésem után ismét pozitívat teszteltem, de valahogy belülről nem tudtam neki annyira örülni, mint az addigiaknak. Férjem is megjegyezte. Ahogy teltek a hetek, szép lassan kezdtem felfogni, hogy babát várok. Közben barnázgattam, utrogestánt szedetett velem a doki, hematómám lett, ami gyorsan felszívódott, és elég gyakran mentem UH kontrollra, ahol mindig láttam, hogy szépen növöget a babám, mindig a korának megfelelően. Már majdnem kezdtem elhinni, hogy Szilárdnak testvére lesz, amikor a 12. heti genetikai UH kontrollon látom, hogy kikerekedik a doki szeme: „vastag a tarkóredő, akár hogy mérem, és akár hányszor, sajnos vastag, és az orrcsont is bizonytalan”, „hány éves is?”, mondom 38. „Ajaj, amniócentézist kell csinálni, mert nagyon nyugtalanító a vastag tarkóredő”. Másnap irány az Istenhegyi klinika (mit ad Isten, ugyanaz a doki vár a rendelőben). Ott rögtön adnak eredmény a kombinált tesztről. Eredmény: 1:4-hez az esély a Down-kórra!!!
(fiammal 1:7000 volt, ami egyenlő a nullával). Időpontot adtak lepényvizsgálatra (két nap múlva ad eredményt), de mivel a lepény nagyon mélyen volt, előírtak amniócentézisre is (aminek az eredményére több hetet kell várni).
Másnap indultunk nyaralni Olaszországba két hétre, ÍGY! Eltelt a két hét, folyton Down-kóros gyerekek jöttek velem szembe, mi pedig gyötrődttünk, hogy ha beteg, megtartsuk vagy elengedjük. Minden lehetőséget végiggondoltunk, és végül úgy döntöttünk, hogy ha kell, elengedjük egy sokkal jobb helyre, mint ami itt várt volna rá. Nyaralásunk után megcsinálták a lepényvizsgálatot (szerencsére a lepény kicsit feljebb kúszott), de én akkor tudtam már, hogy a kicsink beteg. A 14. héten sem látszott az orrcsontja rendesen, és a kombi teszt alapján hiába volt még 75% esély rá, hogy egészséges, én nem hittem benne. Két nap múlva ki is jött a 100%-os kromoszóma eredmény: 21-es triszomia, azaz Down-kór. Hiába voltam felkészülve erre a válaszra, én akkor ott meghaltam! 5 nap múlva beutaltak a korházba, és meg kellett szülnöm a kicsikémet. Kisfiú volt. „Viszontlátással” elbúcsúztunk Tőle, 5 hete!
Azóta fizikailag is rendbe jöttem, pont 28 napra megjött a vérzésem. És most apával próbálunk minden erőnkkel a jövőre koncentrálni, bízni abban, hogy ennyi rossz után a következő év CSAK jót hozhat nekünk. Az hittem, hogy sosem akarok többet gyereket, de pár héttel később még nagyobb a belső vágy bennem, hogy Szilárdnak testvére legyen.
Köszönöm, hogy elmondhattam, és lehet, hogy egyszer még idetéved valaki, akinek majd pont az én történetem nyújt vigaszt.
Betty!
Te tudod, hogy én nagyon „jóban vagyok” Istennel. Tünciért fogok imádkozni, és mond neki, hogy imáimmal én is gondolok rá. Lehet, hogy a nevemről nem fog emlékezni rám, de ha mondod neki a Down-kórt, biztosan tudni fogja.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Vendég 2009.10.29 13:21-kor.