És egy kis esti panaszkodás, ugorjon aki unja az anyóstémát...
Első gyerekes tipikus bizonytalan anyuka vagyok, de úgy érzem sikerült leküzdenem a félelmeimet az eltelt 3 hónap alatt, és odafigyelek a gyerekem jelzéseire, megpróbálok rájönni mi a baja, és egyre magabiztosabb vagyok. De mégis anyósom miért vetíti rám az ő félelmeit? Megőrülök tőle. Jaj, vigyázz, nehogy beüsse a fejét, nehogy leessen, én ki is megyek, mert ezt nem bírom nézni, nem lázas, meleg a feje, tuti valamije fáj, mert így nem szokott ordítani, jaj hideg a keze biztos fázik, sapkát nem adsz rá?, volt ma kaki?
De a ma esti mindent felülmúlt. Noé szokásos esti hisztije. Anyós alszik, arra ébred, hogy Noé üvölt. Erre elkezd sopánkodni, hogy tuti baja van, mérjem meg a lázát. Természetesen semmi, de a lázmérőtöl kakilt. Erre meg az a baja, hogy ez nem normális, hasmenése van. Holott csak a normális folyós anyatejes kaki. Miért nem örülünk inkább, hogy nem kemény?Gyerek egyre jobban üvölt, (én egyre idegesebb, gondolom ezért is üvöltött jobban), anyósom mondta, hogy adogassuk egymás kezébe, hátha attól megnyugszik. Helyzetváltoztatás. Persze nem nyugodott meg. NA, én mentem megmelegíteni a tejét, amivel pótolni szoktam még este. Visszajövök anyósom párommal adogatja egymás kezébe Noét. Komolyan mondom, hogy kínomban már röhögnöm kellett. MOndtam, hogy menjünk fürdetni (imád fürödni, akkor mindig megnyugszik). Anyósom csak adogat, mintha meg sem hallotta volna. Na erre megint idegesebb lettem, már páromnak mondtam hangosabban, hogy menjünk. Míg vetkőztettem hallom, hogy kint anyósom kérdezi apósomat, hogy ne hívjuk e ki a dokit.
Erre megint idegesebb letttem, mert majd én eldöntöm, hogy mit csinálok, nehogy már anyósom meg apósom döntse el, hogy hívunk e dokit. Párom pont hozta a vizet, és mondta nekik, hogy nincs láza Noénak, minek hívjuk a dokit? erre anyósom: megvárjátok, míg magas láza lesz?
MIndegy becsuktuk az ajtót és fürdettünk. Noé végig vigyorgott vidám volt, úgyhogy alátámasztotta, hogy csak hiszti volt. Utána próbáltam szoptatni, de azt hallottam kintről, hogy anyósom fennhangon sztorizik, hogy az ő gyerekei hogyan, meg milyen gyorsan lázasodtak be és hogy kellett rohanni az ügyeletre stb. No, így szoptassak nyugiban, természetesen megint egy hisztis szopi volt. Csak egy kis zugot szeretnék, ahol kettesben a fiammal lehetek és nem hallok senkit és semmit. Annyira egymás szájában vagyunk, hogy hihetetlen. És néha úgy érzem, hogy senki nincs ránk tekintettel.
Alkalmazkodni kell egymáshoz persze, meg is teszünk mindent, ők is mi is. De egyszerűen nem értik, hogy nekem a szoptatáshoz nyugalom kell. Pedig már egyszer anyósomnak meg is mondtam, persze nem felrovólag. Mégsem érti, vagy nem akarja érteni. Ha nagy nehezen elalszik Noé napközben, akkor mindig megjegyzem nagy szuszogások közepette, hogy jaj, végre sikerült elaludnia, vagy ha gyorsan elalszik, akkor meglepődve, hogy jé, el sem hiszem, hogy elaludt. Persze mindez a színjáték része, mert nem akarom őket megbántani, és ahelyett, hogy azt mondanám, hogy elaludt Noé, most egy kicsit csendesebben legyenek, mert nem jó alvó, ezeket mondom. Olyan figyelmetlenek tudnak lenni, és ez annyira fárasztó.