Sziasztok!!!!!
Végre, végre! Van élet a kapun túl is, és végre géphez jutok, túléltem az első heteket, és kihevertem kicsit a hormonok háborúját. Látom, lassan mindenki visszatér, d ejó! Előre szólok: hosszú leszek, mentségemre legyen mondva: majd egy hónapja nem voltam.
Majd teszek fel új vonalzót is, de egyelőre csak beintegetek.
Gratulálok az újszülötteknek és anyukáiknak: mielőbbi felépülést és vidám napokat kívánok nekik!!!!
Ami minket illet: Ákoska ma 3 hetes és 1 napos, és még mindig kicsit megviselt vagyok. Akik előrébb járnak az időben: kb. meddig tart ez a zizi állapot? (Sírós hangulatok, kétségbeesés a felelősségtől, érzelmi hullámzás, mindjárt sírva fakadok-feeling stb.) Remélem, lassan a végéhez érek, nekem ez kezdetben nagyon vacak volt, és bár kicsit minden nap jobb, még mindig tart.
Szüléstörténet-adósságom itt törlesztem:
Talán még emlékeztek. A 41. héten indították nálunk a szülést, befektettek a SOTE 1-re, és a szokásos „orvosi cuccot” kaptam.
A magzatburkot szinte meg sem kellett repeszteni, elindult a kisfiam, de 6 óra vajúdás alatt sem történt érdemleges. A szülésznőm és a dokim is fantasztikus volt, és a férjem is végig tartotta bennem a lelket, de szerencsére én is jól viseltem a dolgokat. Bohóckodtunk, sokat nevettünk, beszélgettünk, bár a tervezett Scrabble-re azért nem került sor, annál jobban fájtak a fájások… Végül a leendő apuka egy boros újságból olvasta fel a 100 legjobb magyar bor jellemzését. Állítólag 60-ig jutottunk, de én csak a 29. helyezettre emlékszem…
Summa summarum, kiderült, hogy Tücsök elindult, de valami mindig megakasztja, ezért sürgős császárra van szükség. Először megkönnyebbültem, hogy valami történik végre, hiszen addigra nem láttam a fájdalomtól, ugyanakkor nem éreztem, hogy haladnánk. Ezt követően azonban nagyon gyorsan történtek az események, számomra olyan ijesztő tempóban, mintha a Vészhelyzetet nézném, csak ennek én voltam a szereplője.
Csajok, nem tudom, ki hogy van vele, de ez a császár azért kicsit halálközeli élmény.
Elég keménynek ismerem magam, de hirtelen nagyon magamra maradtam, mint minden ilyen helyzetben az ember. A férjemet öltöztették valahol, idegenek sürögtek zöldben és maszk mögött, pittyegtek a gépek, emelkedett a vérnyomásmérő a karomon, úgy tűnt, mintha mindenki kapkodna, pedig biztosan ez a szokásos tempó. Ráadásul nem tudták rendesen beadni a spinális érzéstelenítőt, mert szorosan illeszkednek a csigolyáim. Pokoli fájdalmak között végül másodszorra sikerült, az altatós is nagyon rendes volt, de ez akkor már nem vigasztalt: rettenetesen féltem. Nem tudtam elmondani a férjemnek, hogy ha velem valami van, a babát mentse, nem tudtam elmondani senkinek semmit, egyszerűen nem tudtam, mi lesz velünk és hirtelen átjárt az a furcsa-, addig csak egyszer-kétszer átélt gondolat: hiszen meg is halhatok. A félelem nem is magamnak szólt, ez tényleg csak különös volt, hanem a családomnak. Mi lesz velük, mi lesz Tücsökkel?…
Végül előkerült a párom, elkezdődött a műtét, és fél óra múlva kibújt a kisfiam, aki persze rá se bagózott az anyja szorongásaira, csak küzdött és lélegzett, és fúrta magát ki, ide, közénk. Hihetetlen érzés volt, amikor felmutatták: ez a kisember lakott bennem kilenc hónapig! Csak ennyi: a ráismerés, a megismerés, a megkönnyebbülés és a csodálkozás pillanatának lobbanása.
Nos, így történt. Nagyon boldogok voltunk, bár utána még hosszan nyomtak belém valami remegéscsillapítót, mert eléggé kimerültem. A császáros őrző igényes és profi volt, szakmailag is le a kalappal mindenki előtt, viszont utána sajnos olyan vesszőfutás kezdődött, amire itt már többen utaltatok, de mégsem tudtam elképzelni.
Nem akarom leterhelni Dante poklával ezt az oldalt, legyen elég csak annyi:
aki a SOTE 1 Csecsemőosztályáról dalolva és üdén távozik egy császár után, gyermekével a karján, és csókokat int a nővéreknek, azt mutassátok be nekem is!
Napokig fél-másfél órákat aludtam a 24 órás rooming miatt, hiszen mindenkinek máskor sírt a babája, akiket nem vettek be az őrzőbe, mert „teltház” volt. Kivétel: első éjszaka, azt is Sissinek köszönhetem, ő bátorított sms-ben, hogy ne hagyjam magam. Így tudtam aludni pár órát. Átjáróház volt az egész osztály, naponta százak tódultak a folyosókra, este 9-kor még hangos bandázás és éneklés! ment a folyosókon, a nővérek semmit nem mutattak meg, vagy ha igen, egymásnak ellentmondó infókat adtak, viszont úgy bántak velünk, mint a kapcaronggyal. Egyszerűen a bőrömön tapasztaltam: aki még az egészségügyben maradt, azt vagy már nem veszik át sehová, vagy teljesen elfásult, kimerült, tisztelet a kivételnek.
Az első napokban kiabáltak velünk!, de többször is sikerült megalázniuk, megszégyeníteniük bennünket. Én nagyon hamar süketnek tetettem magam, hogy kibírjam: állandóan mellre tettem Tücsköt, még ha császárosoknál később is indul be a tej (be is jött!!!!), és csak arra koncentráltam, hogy a kisfiú egyen, ne sárguljon be, és hazamehessünk. Higgadt maradtam, egy sorstárssal egymást vigasztaltuk, de nem vicc, így is napjában 3-4-szer sírtunk, és ebből csak 1-2 lehetett a hormonok játéka.
Végül szerencsére hazajöhettünk a megjelölt időben, Ákoska is érezte: innen pucoljunk!, de a kocsiban végigsírtam az utat. Életem legszebb négy napja lehetett volna ez, ehelyett analitikusoknak kb. egy évébe telne, mire sikerülne feldolgoznom a traumát.
Hát így.
Most már itthon vagyunk, gyűrjük és simogatjuk egymást: mint annyian mások, néha én sem tudom, miért sír a babám, de érzem, oka van. Neki most minden új: a szél fújása, a zajok, a beleinek a mozgása, az érzés, hogy egy nagy óriás felkapja – minden! Bizony én is felveszegetem, bár néha pár percet kivárok, és gondolkodom, mi az oka. Néha például el is hallgat, csak olyan nyüszi lehetett, máskor felerősödik a sírás, és lassan kezdem érteni a napirend alapján, mi lehet a gond. De nem mindig! Néha csak állok, és tipródom: rosszul csinálom? Mi lehet a baj? Máskor, főleg, ha az apja is itthon van, könnyebb, de egyedül néha baromira nehéz. Nem szólva arról: nagyon furcsa, hogy így bezárult kis világom egy időre. Nem áldozatnak élem meg, de azért a bezártságot igenis érzem. Nem szégyellem, de néha jólesik kimenni a kertbe, elmenni a pékhez, ha itthon van a párom. És a mi a legrosszabb: állandóan gyereksírást hallok, akkor is, ha csend van. Mindez sokszor szorongással tölt el, szeretném, hogy kicsit nagyobb legyen, hogy értsem, mi a gond, hogy jobban tudjunk kommunikálni, de aztán arra gondolok: nem szabad siettetni a dolgokat, meg kell élni mindent. Minden nap jobban megszokjuk egymást, és bár estére elfáradok, minden reggel rácsodálkozom erre az apróságra, akinek félszeg mosolyocskája a legszebb reggeli ajándék és erőt adó frissítő.
Azt tudom írni és üzenni mindenkinek, amit a Zorbász, a görög-ben olvastam régen: „Tácolni kell, Uram! A zene majdcsak megjön valahonnan!”