Jaj, Lányok, annyira jólesik...komolyan...
Persze nem illik annyit írni 2 nap alatt, mint egyébként 5 alatt...
Végig akartam olvasni, de nem ment még teljesen, gondoltam, először helyetjelentek.
Röviden próbálom: Szombat este elcsúszott a jobb lábam egy lépcsőn, leestem a földre a popómra (feltehetően pofára estem volna egyébként, így a lábamat áldoztam be a fejemért, feltehetően így jártam jobban), de a bal lábam a lépcsőbe ütődött, kificamodott a térdem, letört egy darab a sarkamból és összezúztam a kislábujjamat... Zseniális vagyok, hogy ez nekem egy eleséssel sikerült.
Mivel Zalában voltunk a nyaralás utolsó napján, úgy döntöttünk, hogy feljövünk Pestre, ahol első útunk a fiumei úti OBSIba vezetett. Azonnnali röntgen, diagnózis, rögtön műtét. Anya bőg, hogy micsoda lúzer és hogy mi lesz a Gyerekkel?
Gyors telefon, van anyás szoba, lehetünk együtt. Huhh... megkönnyebbülés. Két óra múlva a műtőben voltam, másfél órás lemezes rögzítés (Ami izgi, hgy egy év múlva újra kiműtik majd a lemezt, hasonló kaliberű műtéttel, ujjé!
), fel a gyerekosztályra. Család gyorsan beszerveződik segíteni. A műtét utánt nem ecsetelem, überszar (órákig nem tudok pisilni, fáj a hasam és a hátam tőle, mikor kimegy az érzéstelentő, akkor a lábam kezd iszonyúan, alpophyrin annyit ér, mit halottnak a csók). Szóval első két nap nagyon kaka, császársebbel felérő fájdalom majdnem, csak ez hosszabb ideig fog gyógyulni, juhééé!
Két nap után jobb, ma pedig hazajöhettünk. Kilátásaim nem túl kecsegtetőek: minimum három hét no rááállás, ami azt jelenti, itthon két mankóval tudok közlekedni, és mindig kell valaki, aki segít ellátni Bogyeszkét.
Utána se reméljek sokat úgy 6 hétig...
De ami a lényeg: Bogyó jól van, és egy tündérbogár volt.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem mászik még, jó nagy bajban lettünk volna. Viszont vasárnap óta kitartóan billegeti magát négykézlábon, és fejjel előrelendül, így közlekedik...
Halál cuki, de elég volt neki az a kiságy a mozgáshoz, ami mellém volt tolva. Órákig elvolt, játszott, forgott, lendült a játékokért, szava nem volt.
Iszonyú cuki volt mindenkivel, nagy szerencsém, hogy mással is elvan, most jó nagy bajban lennénk... És képzeljétek, az én korábban introvertáltnak hitt Manókám mintha nagyon kinylít volna az elmúlt pár hétben: néha konkrétan incselkedett a nővérekkel, vigyorgott, röhögött, hehehézett, a szemöldökét húzgálta felfelé (hogy ezt hol tanulta?
vagy ez ösztönös?), kurjongatott, visítozott, csak néztem néha...(Mondták, hogy hagyjam ott nekik Marcit, annyira édes, mondtam, persze...
) Ő is csinálja a macipofát, és a legviccesebb, hogy röfögni is megtanult, ha pedig erőt fejt ki, akkor liheg... Haláli.
És olyan kunsztokat is tud, hogy fél kezével felkapja a pillepalackot és forgatja...
Szóval,Ő volt az én örömöm a bajban és hétfőre én is pozitív voltam, mint egyébként.
Bent egyébként tök jól aludt éjjel, nappal kevésbé, azért nem voltak túl nyugodtak a körülmények, úgyhogy tegnap és tegnapelőtt estére jól elfáradt. Itthon már jobban aludt ma napközben, remélem visszaállunk a régi kerékvágásba, mert persze azért a napirendet nem sikerült bent tartani...
Ja és juhéé, úgy érzem, jobb alsó egyes áttört, és ha ez igaz, akkor lehet, hogy szerencsések leszünk a fogakkal... Jaj, de jó lenne!
Ahogy így visszaolvasom magam, egész sok mindent történt 5 kórházi nap alatt...
Huhh, de rövid lettem, azta!
De nyilván hiányoltatok, szóval csak miattatok...