Ladmon, ha járássegítőnek hívják az olyan játékot, aminek van kereke, meg fogantyúja, és fel tud állni mögé, és tudja tologatni, akkor de igen, épp azt tervezünk, csak nem tudtam, hogy hívják
a szárító nagyon félek, hogy ráborul, ezért azt nem engedem neki (ha én vagyok a gyorsabb......)
Nila, üdv a fúrósszomszédosok klubjában
meg a szobából kimenő anyára bőgő gyerekesek klubjában
Báááár képzeljétek, ma nagy dolog történt: itt volt haverom, aki a fotókat csinálta (majd ha megkapom őket, teszek fel persze), pár méterre ült tőlem, és Adri az ölemből odamászott hozzá, felmászott az ölébe, meg kapaszkodott a lábába
mondtam neki, hogy jól becsülje meg magát, mert ilyet még senkivel nem csinált a gyerek
tök büszke voltam Adrira, hogy ilyen kis bátor volt, és többször is megismételte. Jó, mondjuk benne lehetett a pakliban a fényképezőgép vonzereje is, ami ugye vagy ötször akkora volt, mint az enyém, ráadásul nyakbaakasztó is lógott róla, ami roppant érdekes dolog
de akkor is, odament tök egyedül, és hosszasan elácsorgott a lábába kapaszkodva
kis büszkeségem
Szeparációs szorongáshoz még: na ez az, hogy én is úgy gondolom, hogy ha az kell a gyereknek, hogy összenőjünk, akkor legyen, én hülyeségnek tartom úgy "tréningezni", hogy csakazértis odaadom bárkinek, meg elmenekülök, meg "kiszököm" a lakásból, meg ilyenek. Csak ugye kedves rokonok nem így gondolkodnak, és szedik ki a kezemből a gyereket, ha bőg, ha nem. ("Jajj nem lesz semmi baja, ha sír egy kicsit, de hadd ölelgessem meg"
). Na meg ugye anyu, akinek szóvátettem a dolgot (mert kislányom, nekem nyugodtan mondjad, ha valamit másképp csináljunk, én megértem, ő a te gyereked), és jól megsértődött rajta
nálunk Tomi szerencsére általában jó neki, csak ha idegen helyen vagyunk, akkor volt olyan, hogy még nála is sírt. Na persze ez még csak a kezdet...
Ja, még valami (Tomi meccset néz, van időm hosszasan elmélkedni
) - mikor öcsém kicsi volt, anyu sokszor úgy szökött ki a lakásból, hogy ne vegye észre, és én vigyáztam rá. Így neki persze könnyű volt, mert nem kellett egy bőgő gyereket lefejtenie magáról. És ha szerencsénk volt, olyan jól eljátszott velem, hogy mire keresni kezdte anyut, már haza is ért. DE volt jópár olyan eset, hogy kereste, és akkor vette észre, hogy nincs otthon. Na azt a kétségbeesett, szívszaggató sírást senkinek nem kívánom hallani. És mikor anyu hazajött, gyakorlatilag egész napra ráragadt utána, egy centire a sarkában volt állandóan. Ezért mi már most azt csináljuk, hogy amikor valamelyikünk elmegy otthonról, akkor a másik kikíséri Adrival az ajtóba, és pápázunk. Lehet, hogy egy idő után így sírás lesz búcsúzkodáskor, de legalább lesz egy "jel", amikor tudja, mi történik, és ez szerintem biztonságot ad neki, hogy anya nem lép le csak úgy.
Na most visszaolvasva vacak érzésem van, hogy két dologban is negatív példaként hozom fel anyut. Ő nagyon jó anya, és rengeteg dologban meg nagyon jó, hogy tanulhatok tőle, de mégis ő az egyetlen példa, ahonnan tudok meríteni, így a negatívok is onnan jönnek sajna. Szóval sok-sok jó dolgot is tőle veszek, ne vegyétek úgy, hogy szidom, mert nem akarom.
Zümis, sajnos nálunk az ölben etetésből még nagyobb küzdelem lett, úgyhogy maradtunk az etetőszéknél...
Zsu, remélem, holnapra jobb lesz a lábad, és búcsút mondhatsz a visszér-problémának!