Hű, még mindig nem értitek. Az a baj, hogy nekem egy csomó minden már természetes, amikor írok, és nem veszem észre, ha valamit másképp lehet érteni. (Bár őszintén szólva, néhány kérdést, vagy megjegyzést, amit írtatok, már többször megválaszoltam, szerintem nem félreérhető módon.
)
Megpróbálom még egyszer leírni, sikítsatok, ha megint rosszul fogalmaztam! (Amúgy tényleg bonyolultak a folyamatok, főleg ha nevelési kérdést akarunk belőle gyártani...)
Szóval abból kell kiindulni, hogy a csecsemő nem egyenlő egy felnőtt emberrel kicsiben, hanem fejlődési folyamatokon megy át lelki értelemben is, nemcsak testileg (amit ugye látunk is, hogy eleinte csak fekszik, aztán meg már mászik stb.). Tehát szeirntem kicsit megtévesztő, ha magatokból indultok ki, és abból is, ha egy másik állatból, mert az embergyerek pl. sokkal fejletlenebb testileg is, de sokkal később válik felnőtté pszichésen is, mint egy állat. Vagyis ha most csináltok vele valamit (nevezzük szoktatásnak), akkor az nem ugyanaz, mert nem ugyanaz a gyerek agya, pszichéje stb., mintha fél évvel később csináljátok ugyanazt. Vagyis azt próbáltam elmagyarázni, hogy ha most hagyjátok másra pár órára az nem ugyanaz, nem ugyanúgy fog reagálni és érezni ezzel kapcsolatban, mintha egy évesen teszitek ugyanezt. Ennyit a szoktatásról. Van is egy saját példám, ha már itt tartunk. Mikor Tücit csanába vittem (ő kb. 20 hós volt), volt egy kisfiú is, aki nem sokkal múlhatott egy éves, és bár rendszeresen vigyáztak rá a nagyszülei, nem is keveset, mert anyuka dolgozott (vagyis szoktatva volt másokhoz), iszonyat nehezen szokott be a csanába. Nekem a szívem szakadt meg, mikor láttam, hogy ott mászkál egész délelőtt (szerencsére csak fél napra hagyták ott) zokogva, kezében a peluval, meg a takarójával, szájában a cumival...
Persze jó sok idő után már nem sírt, de alapvetően szerintem túl korai volt még neki a bölcsi. (Dóri, ahogy már írtam is, a szeparációs szorongás megjelenése és erőssége sok mindentől függ, Tüci sem sírt egyáltalán kb. 15 hós koráig, ha elmentem itthonról, aztán pár hónapig igen, utána megint nem. És attól még nem gondolom, hogy nem lenne biztonságos a kötődése, mert egyetlen könnycseppet sem ejtett, mikor a csanába beszoktattam. Sőt, rendszeresen könyörögnöm kellett, hogy jöjjünk haza, és akkor sírt, mikor bementem érte és kirángattam az öltözőbe!
)
Na lépjünk tovább. KÖNYÖRGÖM, én egyetlen szóval sem mondtam, hogy a gyereknek káros lenne, vagy nem kívánatos, hogy sokan legyenek körülötte! Grr, grr, azért ne forgassátok már ki a szavaimat! De azt biztosan tudom, hogy káros, ha nem lesz egy olyan biztos kötődési személy, aki állandó. Vagyis ha nincs egy kitüntetett gondozó (anya), aki azért többségében vele van, és akihez elsődlegesen kötődni fog.
És azt sem mondtam, sőt kifejeztem az ellenkezőjét, hogy az káros lenne, vagy fura, vagy elítélendő, ha ti kikapcsolódásra vágyván egy héten kétszer pár órára rábíznátok másra a gyereket! Én csak azt jegyeztem meg, hogy viszont az sem szabály, hogy így kellene legyen. Engedjétek már meg azt is, hogy esetleg van olyan ember, aki nem vágyik erre ennyire és inkább arra vágyik, hogy lubickoljon egész nap és egész héten abban a burokban, amiben a gyerekével van.
Mozza, nyugodtan menj el, ha te úgy kívánod, csak egyszerűen azt mondtam, hogy nekem ez nem vágyam, inkább rosszul fogom érezni magam tőle, mint jól. És nem a babának rossz, ha érzi, hogy nem anyával van, hanem nekem az, hogy tudom, én ismerem minden rezdülését, az én kezemben nem fog órákig ordítani, míg más kezében előfordulhat, és én mondjuk nem voltam ott, hogy megakadályozzam.