Folyt. köv. később...jöttem a szüléstörténettel...
Kicsit hosszú, és itt-ott csapongó, bocsi
Szüle(sz)tésünk
Hunorunk nem kapkodta el a dolgokat; jól elvolt bennem a Drága
Olyannyira, hogy még a 41. héten sem akaródzott neki “kifáradni belőlem”. Pedig már a 38. héttől szültem volna egyfolytában... Volt is lelkifurdancsom, merhogy szabadultam volna már édes terhemtől – de csakis azért, hogy végre a kezemben tarthassam.
Jártam hát szorgalmasan NST-kre, majd amnioszkópiákra (no ez sem volt kezdetben egyszerű, mert kissé szűk méhszájjal – és éppen készletennemlévő megfelelőméretűeszközzel – kezdtük), végül 2009. július 1-én azzal fogadott a szülésznőm, hogy holnap szülésindítás. Hozzáteszem, én már aznap is úgy készültem, hogy eselleg bentmaradok. Deakkó nem, majd holnap. Dottorbácsi is úgy látta, ne húzzuk tovább a dolgokat, nehogy minden tartalék kimerüljön odabent.
Kicsit még reménykedtem aznap, hogy hátha magától is beindulna valami – nopersze nem. Nyugisan alukáltam...kb. éjjel fél3-ig. Onnantól nem bírtam...
Reggel 6-ra kellett a kórházba mennem, Apa elugrott az előző nap Szolnokra érkeztetett Nagyiért a másik Nagyihoz, addig én nekiestem borotvával a lábamnak (látszatosra sikeredett az akkori szőrtelenítésem...), Luca mindeközben édesdeden aludt. Nagyi megérkez, Apa engem bevisz kórház, Ő meg utána kicsit vissza haza – az előkészítés alatt minek lenne ott velem...
Kati, a szülésznőm már ott volt (mint később kiderült, csak miattam jött be, már szabiját töltötte), túlestünk a szokásos formaságokon: papírok, méricskélés, borotválás, beöntés, WC-járás, tusolás. Majd elfoglaltam helyem a 3-as ágyon (a szomszédban – csak egy függöny választott el bennünket – már vajúdott egy kismama), várva az orvost és vele együtt a burokrepesztést. Pár percre egyedül maradtam, és kicsit kétségbeestem... Hirtelen sokminden feltolult bennem: hogy nem ugyanazon az ágyon fogom megszülni Hunort, amin Lucát (tudom, hülyeség, de vágytam erre...nem jött össze), átjáróház leszek, mellettem hallani fognak mindent, meg úgy általában totál elveszettnek éreztem magam. Röpke 5 perces öngyidepi hangulat. Aztán ahogy később megjött Apa, meg Kati is ott volt szinte minden pillanatban, majd beindultak a dolgok, már eszembe sem jutottak hasonló marhaságok.
8 körül megérkezett G. doki, akart is burkot repeszteni ott az ágyon, de ölég kellemetlenes műveletnek bizonyult. Nem akarok szakmázni, de valami olyasmi miatt, hogy nem érte el a burkot – télleg olyan volt, mintha a torkomig felnyomta volna a méhemet... Szal nem kínzott inkább, hanem átslattyogtunk a vizsgálóba, ott amnioszkóppal megoldotta az ügyet. Vártam, hogy majd elönt a melegség, de... hááát, nem sok víz távozott. Jól látta előző nap UH-on, kevés volt a magzatvíz.
Uzsgyi vissza a szülőágyra, branült beköt (vagy az már be volt korábban?), antibigyó benyom, oxitocin megindul.
Egy aprócska lábjegyzet: a szememben az egész vajúdást, szülést átitatta az első szülésem élménye...valahogy mindig ugyanazokra a dolgokra számítottam, mint amik akkor történtek velem. Persze ezúttal semmi sem úgy történt
Mint már említettem, Kati szinte minden percben mellettem volt. A kád eszembe sem jutott (ugye Lucánál szerettem volna kipróbálni). Igaz, hogy az első szülésnél nem volt gondom a szülésznővel, és akkor még úgy gondoltam, hogy nem számít, fogadott e, vagy senem...háddehogynem, rohadt sokat számít!!! Nagyon sokat köszönhetek Katinak; mindig tudtam, éppen mire számíthatok. Meg hogy kb. mikor
Ő is, a doki is délre várták a babát – végülis csak egy órácskát késtünk
Azt is sztem az én hozzáállásom miatt; én úgy voltam vele, hogy már az egy órában is kiegyeznék... Oszt lőn...percre pontosan... Node ezmég itten arrébb van.
Egyszer megkérdezte a dokim, hogy az előző szüléshez képest ez most milyen (fájdalomérzet)... Nem tudtam neki megmondani (lehet nem is válaszoltam a fájás közben...táncsak nem tartott bunkónak)... Most is csak félig biztosra tudnám – hogy mégiscsak intenzívebb volt ez, mint az első. Ott, akkor is így éreztem, csak nem tudtam, hogy tényleg így van, vagy csak azért tűnik így, mert éppen benne vagyok.
Noszóval, vajúdgattam, vajúdgattam, hatásos volt az oxitocin – és várakozásommal ellentétben nem hirtelen tört rám a fájdalom, hanem szép fokozatosan. Először 50-nel, majd 80-nal, végül asszem 120-szal kaptam a folyékony segítséget.
A labda ezúttal nagyon sokat segített... Lucánál nem használtam jól, így sok terhet nem is vett le rólam. Most viszont nagyon hálás voltam érte. Olyan jó volt “belekörözni” vele a fájdalomba, és amikor a csípőelőretolásnál tartottam, picit enyhített a fájdalmon is. Ugyanilyen jó volt a gugolós póz is. Egyedül az állást nyem bírtam. Az túl sok erőt kihúzott belőlem.
Szerencsére nem voltam végig az NST-hez kötve. Csak az elején és a végén (és csak a szívhangfigyelő fej volt beüzemelve). A köztes időben csak bele-belehallgattunk Hunor szívverésébe.
Maga a szülés asszem kissé rapszodikusra sikeredett... Kb. óránként vizsgált a doki, hogy hogy állunk. Kati is vizsgált párszor, a végén igazgatta is a méhszájat (elsimítgatta). Ekkor már az ágyon tanyáztam, és a lassacskán megjelenő tolófájások is itt értek. Kettőt-hármat “vészeltem át” ülve – így volt a legjobb, az ágy oldalrúdjába kapaszkodva, kicsit megemelve magamat a karjaimmal (lólengés fíling...) -, amikor érkezett dottorbácsi, hogy megvizsgál.
Megjegyzem, íppen előtte toltam ki magamból alul egy kis ezt-azt... Rám is szólt (fájás közben voltam), hogy nem tartunk vissza semmit – gondolom láthatta az önkéntelen összehúzódásomat alul...nem akartam én visszatartani semmit (nincs már ilyenkor az emberben szeméremérzet), reflexszerűen mégis megpróbáltam.
A vizsgálatból szülés lett...csak ez nekem nem akart leesni... A vizsgálat gyakorlatilag az egész fájás alatt tartott, és a végén, amikor jött a tolhatnék, mondta, hogy “nyomjon, ide a kezembe”... Nyomtam. Csak annyit, amennyire a tolóinger jött, pluszt nem adtam bele. Elvégre még az ágy közepén fekszem, és csak vizsgálat folyik...mondom, nagyon nem akart leesni, hogy szülök...
Noittaztán begyorsultak az események. Én ugyan semmit nem érzékeltem ebből, de Apa mondta, meg a videón is láttam később, hogy hirtelen ott termett még 4-5 ember, mindenki csinált valamit (pl. a szomszédos ágy szülésznője vette le rólam a szívhangfigyelőt), majd szépen mentek tovább dolgukra. Közben Kati magyarázta nekem, hogy ha nyomok, hajtsam előre a fejem, meg nem kell a lábamat fognom, elég, ha a “csizmába” kapaszkodok. Itt már azért sejtettem, hogy mi van...
Elég hamar jött a következő fájás, dokibácsi vezényelte a nyomásokat, Kati közben “lerángatott” lepedőstül az ágy végébe (jó kondiban volt...), én meg csak nyomtam, nyomtam és nyomtam... eccercsak dézsávű: kibújt a buki egy része. A doki, aki addig mondta, hogy nyomjon, mééég, most hirtelen aszonnya nekem, hogy elég lesz... Abbahagytam, de aszittem ott halok meg... az inger még jött feltartóztathatatlanul, én meg nyomásstopban. Még arra sem volt erőm, hogy szóljak, még nyomnom kéne. Csak feküdtem tágra nyílt szemekkel, zihálva – megfordult a fejemben, hogy nem fogom tudni megszülni Hunort...halálfélelmem volt. De aztán jött a következő fájás, és végre kibújt a Nagyfiú!
Mondanom sem kell, azonnal elszállt minden fájdalom, hülye gondolat, próbáltam leskelődni lefelé, hogy mielőbb lássam a kisfiamat. A hangja nehezen akart megjönni, de nem aggódtam, mert láttam Kati arcát, mosolygott, gondoltam baj biztosan nincs
Rövid ellátás, kzsv levétel után a hasamra fektették babucimat, és fura mód most nem sírtam, csak eufórikusan vigyorogtam, majdnemsírtam.
Innentől már nem részletezem nagyon...
Megszületett (kis segítséggel...doki préselte a hasamat) a lepény, meg is néztem, kifordították, befordították, hogy hogyan helyezkedett el benne a baba, meg a kzs-ra is kíváncsi voltam, de már csak üresen láttam... Kati szerint majdnem dupla olyan hosszú volt, mint az átlag... Jah, Hunor nyakán volt egyszer, és nadrágtartószerűen a testén is.
Míg Hunort ellátták, én kaptam négy varratot, három felszívódót, és egy kivevőset. Majd kihozták Babucit, body-ba és angolpólyába volt öltöztetve. Hangja semmi, és nézelődött nagyon
Jól sikerült az első cicizése is – csak én rántottam le közben a még bekötött infúziómat az állványról...csöppet megrémültem, mikor megláttam a véremet visszafelé folyni a csőben... de elláttak
Jódarabig ott maradtunk még az ágyon, hármasban (persze Apa nem az ágyon...), majd Apa eltávozott, Kati elvitte Hunort, aztán én is lábra állhattam (Kati már közben elújságolta, hogy luxuskörülmények várnak, egyágyas szobában leszek
). Furcsa vót, alig kaptam levegőt...a rekeszizmok még nem a helyükön voltak. Letusoltam a vajúdóban, átöltöztem, aztán leballagtunk a 6-ra.