Na, végre volt annyi szabad percem, hogy begépeljem a szüléstörténetet. Íme:
2009. április 9.
Mivel már 5 nappal voltam túl a kiírt időponton, magzatvíz vizsgálatra kellett mennem. Elég kellemetlen volt és onnantól kezdve éreztem, hogy furán fájdogál a hasam alja. Este még elmentünk fagyizni és sétálni. Vacsi és fürdés után már intenzívebben éreztem, hogy fáj a hasam alja, a derekam le akar szakadni és a combom töve is fájt. Próbáltam aludni, de nem ment. Elkezdtük mérni a fájásokat, 3-5 percesek között mozogtak, de nem volt bennük rendszeresség., az intenzitásuk még elviselhető volt. Aztán észrevettem, hogy valami véres izé folyik belőlem, de ezt a délelőtti vizsgálatnak tudtam be. Teltek múltak az órák, aludni sehogy nem tudtam, majd éjjel 3 körül felhívtuk az orvosunkat, akinek épp névnapja volt, így volt szerencsénk elsőként köszönteni
. Azt mondta, hogy várjunk még, amíg sűrűsödnek és rendszereződnek a fájások, de ha nagyon be vagyunk tojva, akkor akár indulhatunk is be. Végül kihúztuk reggelig. 8-ra beszéltünk meg az orvossal találkozót a szülészeten. Már a csomagokkal együtt mentünk. A fájások is rendre érkeztek, bár még abszolút elviselhetőek voltak. A kórházban azonnal át kellett öltöznöm egy extra idétlen kórházi hálóingbe. Na ekkor már sejtettem, hogy már csak Janka babával megyek innen haza. Zoli felhordta az autóból a cuccokat, amelyek mennyisége vetekedett egy 2 hetes honolului nyaraláshoz szükséges adaggal. (Még az úszógumi is ott figyelt a bőröndben
).
Az orvos megvizsgált és megállapította, hogy kb 2 ujjnyira vagyok nyitva és szivárog a magzatvíz. Optimistán kijelentette, hogy szerinte dél, de legkésőbb egy órára itt baba lesz, mert a feje is nagyon lent van.
Kicsit tartottam tőle, hogy hogy fogok tudni szülni azután, hogy a héten az előző éjszakát is beleszámolva 3 éjjel egy szemhunyásnyit nem aludtam. Zoli beöltözött zöld ruhába, engem pedig a szülésznő előkészített a nagy eseményre. Megkaptam a beöntést, ami közel nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottam. A wc, ahol utána ücsörögni kellett, annál inkább. A tisztaságáról inkább nem ejtek szót, az már olyan megszokott, hogy orrfacsaró bűz terjeng egy ilyen kórházi helyiségben. Két wc volt egymás mellett, egy kis paravánszerű fallal elválasztva. A hely annyira szűk volt, hogy egy magasabb ember a lába miatt nem tudja becsukni az ajtót. A szomszédban trónoló sorstárs kis papucsát végig látni lehetett, szerencsém volt, mert aranyos szomszédot kaptam (csak mi ketten szültünk akkor, hála Égnek), így egész jól elcseverésztünk közben. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy tavaly a barátnőm nem járt ilyen jól L. Erzsikével).
Eztán a zuhany következett (a zuhanyzót inkább nem is kommentálom), majd ezután bemehettünk a nem kevésbé rémes szülőszobára, ahol 4 vagy 5 ágy volt egymással párhuzamosan, paravánokkal elválasztva (az egyetlen egy személyes szülőszobában a wc-szomszédom vajúdott, szerencséje volt, hamarabb kapta a beöntést, övé lett a jó kis szoba).
Nekünk volt szerencsénk egy elég szörnyen viselkedő sötét bőrű asszony szülésének utómunkálatait végighallgatni (gátvarrás) és elviselni, hogy az újdonsült apuka rajtunk keresztül szaladgált ki-be, miközben én azt sem tudtam, hogy hogy tartsam magamon a megköthetetlen hálóinget.
Telt-múlt az idő, sétálgattunk, fájdogáltam, sóhajtoztam, majd a szülésznő megvizsgált és megállapította, hogy a fájások nem elég hatásosak, nem tágulok szinte semmit. Az oxytocin infúzió rémét is meglebegtette a szemem előtt, amit továbbra is visszautasítottam, mert a gondolattól, hogy a vénámba tűt szúrnak és hogy emiatt fel sem kelhetek utána, még rosszabbul lettem, mint a végeláthatatlan vajúdás gondolatától. A továbbiakban ugyan az történt: séta, ücsörgés a szülőszéken, nst, méhszájvizsgálat, győzködés a gyorsító oxytoncinról. Olyan dél körül jött az orvos, és burkot repesztett. Innentől kezdve erősödtek a fájások, de még órák múlva is azt mondták, hogy nagyon lassan halad a tágulás. Kezdtem nagyon kimerülni, két fájás között úgy éreztem, hogy a szemeim összeakadnak, szabályosan bandzsítottam és majd leestem a szülőszékről. A legrosszabb fekve volt, amikor csak tudtam ültem, sétálni már nem volt erőm.
A fájások egyre brutálisabbak voltak, én pedig egyre gyengébb. Este 6-kor műszakváltás volt, új szülésznőt kaptam, aki közel nem volt olyan kedves, mint az előző. Megvizsgált, majd megállapította, hogy ez 3 ujjnyi, és se szó se beszéd kézzel tágított 4-re. Na ez volt a szülés legrémesebb része. 1000-szer jobban fájt, mint az összes addigi fájás összeadva. Szülés előtt megfogadtam, hogy nem fogok hangoskodni, de itt nem bírtam tovább. Olyan hangon visítottam, hogy elképzelni nem tudtam, hogy ilyen kijön a torkomon. Azt kiabáltam, hogy ki akarok szállni és könyörgöm szedjék már ki belőlem. Szegény Zoli csak fogta a kezem és majdnem sírt a tehetetlenségtől. Ennek a brutális procedúrának a végén éreztem, hogy jönnek a tolófájások. Igen ám, de képtelen voltam a kezemmel tartani a lábam úgy, ahogy diktálták, a levegővételről nem is beszélve. Olyannyira rosszul lélegeztem, hogy elkezdett soha nem tapasztalt módon zsibbadni az arcom és a kezeim. A baba szívhangja rohamosan esett, nagyon megijedtem, ami csak tovább rontott a dolgon. Végül összeszedtem minden erőmet és koncentráltam a légzésre, amiről sosem hittem, hogy ennyire nehéz lesz. Szerencsére helyreállt a szívhang, lehetett nyomni. Összegyűjtöttem az összes erőmet, mindent beleadtam. Végre előkezdtek készülődni a baba fogadására, már tudtam, hogy nincs sok hátra, Zoli a kis fejét is látta
. Végül annyira kimerültem, hogy az utolsó tolófájásnál az orvos megtámaszkodott az ágyra és a könyökével teljes erővel segített kinyomni a babát. (napokig véraláfutásos volt a hasam.) Közben persze gátat metszettek, amiből semmit nem éreztem, majd kint volt Janka. (18:57-kor) Ekkor azonban sajnos begörcsölt mindkét vádlim, de olyan erősen, hogy azt sem tudtam hol vagyok. A kicsi lányom csak nyöszörgött egy kicsit, mikor Apa elvágta a köldökzsinórt, a hasamra tették, majd kijött a lepény is. Felejthetetlen pillanat volt, ahogy ott pislogott rajtam (és üdvözlésképp le is kakilt
).. Kicsit hagyták, majd elvitték lemérni…stb., és felöltöztetve visszakaptam. Ekkor előkerült egy nővérke valami injekciós tűvel. Rémülten kérdeztem, hogy az meg mi?? Mondta, hogy méhösszehúzó injekció. Mire én: köszönöm szépen, de nem kérem, (mindenki ezen röhögött, hogy ilyen kinyúvadt állapotban is milyen udvarias vagyok). A nővérke erősködött, mondta, hogy hát de nem a közértben vagyunk, de szerencsére az orvos leintette). A gátvarrás után még ott maradtunk mefigyelésen, majd átvittek a szobámba (szerencsére hotelszobás részlegen voltam). Nagyon fájt a fenekem, egész éjjel nem kelhettem fel még pisilni sem (szerencsére nem is kellett). Éjszaka nem tudtam aludni, Janka fényképét nézegettem és próbáltam feldolgozni a történteket. És megfogadtam, hogy többet nem szülök, de az erről alkotott véleményem már meg is változott, az átélt fájdalmakra sem emlékszem már, mindent feledtet velem a kislányom, ez az aprócska CSODA
Szerencséjükre senki nem fényképezett.
nézelődő
vacsi után
kidőlős
