Csajok, adós vagyok még nektek egy szüléstörténettel!!!!!!!!!! Ma reggel megírtam, csatolnám, jó olvasást!!!!!!!!!
Olivér születésének története
Az utolsó uh vizsgálat ami február 10-én történt kimutatta egyértelműen, hogy Olivér 3800 gramm és medencevégű fekvésben van, ezért úgy néz ki császármetszésre lesz szükség…. kommentálta a doktornő. Az emeleten várt már az orvosom és megmutattam neki az utcsó uh eredményét, ami számára nyilvánvalóvá tette hogy szinte elkerülhetetlen a császármetszés mivel ekkora súllyal lehetetlenség megfordulni a 37-38.héten. Nézegette a papírt és közölte, hogy az időpont február 19. lesz. A férjem ettől picit kiborult hogy ne legyen már együtt a névnapommal hiszen akkor innentől kezdve bukom a névnapot mert Olivér lesz az első, de a doki csak legyintett és mondta neki, hogy örüljön hogy könnyebben észben tudja tartani és hogy nincs a közelben a karácsony. Értékeltük a humorát. Először még csak mosolyogtam aztán egyre tudatosabbá vált, hogy sajna nem tudom megváltoztatni az elkerülhetetlent, császár lesz. Amitől, az első pillanattól féltem, paráztam. Ahogy hazaértünk egy teljes napon keresztül a netet bújtam minden cikket elolvastam a császárról, az „élmény¬”ről, a megélésről. Sokan panaszkodtak arról, hogy a mai napig hiányzik a szülés feelingje, a mai napig sírnak és nem tudják túltenni magukat, hogy így kellett történnie, és császárral szültek. Sokat olvastam emberi civódásról, önmarcangolásról, orvosok hibáztatásáról. Beparáztam. Vajon én, hogy fogom ezt megélni. És ami a legrosszabb azt sem tudom mit is kell megélnem mert még nem szültem soha és császárom sem volt. Szóval fel volt adva a lecke. Kétnapi rágódás után újra találkoztam az orvosommal és beszámoltam a parámról, hogy nagyon félek, és annyira sajnálom, hogy ennek így kell történnie. A dokim leült és annyit mondott. Próbáljam meg ezt úgy felfogn,i hogy nekem ezt a lapot dobták, itt ebben a helyzetben nincs más választás, nincs másik verzió, ezt hozta az élet, és ha ezen agyalok, még akkor rosszabbá teszem a helyzetem lelkileg. Egyszóval próbáljam felfogni, hogy császáros leszek és minden rendben lesz, ne féljek, ne civódjak rajta. Még egy napot rágódtam rajta és így tettem. Feldolgoztam, hogy nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant, hiába próbál mindenegyes porcikám tiltakozni ellene, ez van. Állandóan az járt a fejemben, hogy én már soha többé nem leszek ugyanaz az ember mint aki előtte voltam, ott lesz az a csúnya vágás és egy életen át minden időjárás változáskor érezni fogom stb. Szóval a lényeg az, hogy szerda reggel befektettek a kórházba. Kb. négy órát kellett várnom, amire sikerült elfoglalni a szobámat ahol rajtam kívül még öten voltak. Jó érzés volt azt tudni, hogy ott csak egy éjszakára maradok, nem nyerte meg a tetszésem a társaság,az egyik „kedvesebb” volt mint a másik. Az éjszaka folyamán sikerült 2-3 órát aludnom és mindig akárhányszor felkeltem iszonyatos félelem fogott el, és mellette a vágy, hogy láthatom Őt. 5 órakor ébresztettek fel, és hívtak át az orvosiba ahol az általam vitt borotvával leborotváltak, és megkaptam életem első beöntését, ami nem volt annyira gáz amire számítottam, ettől is paráztam kicsit. Lábakat összeszorítva rohantam vissza a kórterembe a vécére és fergeteges volt úgy ülni a vécén és hangokat adni, hogy tőle 2 méterre 5 „kedves” ember alszik. De túltettem magam. Este már tudtam a kiírást, hogy a második leszek a lenti műtőben, tehát kb. 10 órára tudok bejutni ha minden jól megy. A beöntés után csináltam még magamnak egy ctg-t ami hatig lekellett adni a nővérkének. Szépen visszafeküdtem az ágyba és vártam, hogy történjen már valami. Szinte mindenegyes perc óráknak tűnt, és egyre távolabbá, hogy megláthatom a kisfiamat. Fél kilenckor megérkezett Mackóúrfi a férjem, hosszú bőr kabátban, újra beleszerettem, és közölte, hogy mennyire fél. Egész éjjel hasmenése volt, és annyira izgul és várja már azt a percet amikor a kezében tarthatja a kisfiát. Megnyugtatott a tudat hogy már a kórház épületében van, mert ugyanis nem engedtek oda hozzá a látogatási tilalom miatt. Mondtam neki üljön le lent a váróban szólok ha idő van. Fél tiz körül szóltam a nővérkének hogy mivel nemsokára császárom lesz és kezdtek baromira szédülni és mivel terhes cukros vagyok bekéne kötni vmi infúziót mielőtt elájulok. Megmérte a cukrom 3,9 volt és hozta a Quamatelt infúzióban. Gyötrelmes volt, ahogy bekötötte, nem is tudom hogy lehetett nővér, rendes vértócsa volt alattam ezzel riogatva a többi kórtársamat. Nem telt el 10 perc meghozták a papírokat és közölték, hogy készen állok-e mert mennem kell. Felkeltem és úgy éreztem, akit vágni visznek, de csak egy éltetett, a Kisfiam. Nagyon féltem. És megpróbáltam magam piszkosul összeszedni, hogy a férjem büszke legyen rám. Pedig mint tudjuk én egy tű látványától is elájulok, egy vérvételt hetekig viselek, ilyen, hogy infúzió és a többi, Úristen. Na szóval lementünk a Liften, szóltam férjemnek, csatlakozott. Bementünk a szülőszobára, rettegtem attól is, nehogy valami olyan látvány fogadjon, amitől rosszul leszek, vagy olyan hangot halljak, ami eltántoríthat attól, hogy baromira jól fogom ezt viselni. Őrületes lendület volt a szülőszobán mindenki futott minden irányban. Aztán besétáltam infúzióval a kezemben a műtőbe ahol felültettek az asztalra és kitapogatták a gerincemet. Azt hittem, hogy már meg is kaptam az érzéstelenítést, mert az orvos a körmét szúrta bele abba a pontba ahová szerette volna szúrni az injekciót. Feltették a vérnyomásmérőt, a tappancsokat és ekkor valaki a háttérben üvöltött hogy állj, van egy azonnali császáros. Engem azonnal lekaptak az asztalról, ahol ültem, és áttoltak kocsin az orvosi szobába. Beküldték hozzám a férjem is aki már át volt dresszelve, zöldecske volt és egymást próbáltuk „szórakoztatni”. Megjelent az orvosom aki nem hitt a szemének hogy nem én vagyok az asztalon, beroncsolt hozzám az orvosiba és azt mondta: Ezt nem hiszem el hogy magának még ez is összejött, tíz éves pályafutásom alatt soha senkit nem vettek le a műtőasztalról. Erre mondtam neki, Doktor Úr nekem már mondtam, hogy ne mondjon számokat, mert én ezeket vonzom, amióta világ a világ. Mert ha egymillióból egy ember tud lenni az, akkor én már tudom előre hogy én leszek. Erre kaptam egy homlok puszit, enyhítve a sokkomat. De akkor mivel ott volt a férjem, annyira nyugodt voltam és tudtam, hogy percek választanak el Olivértől, erőt adott. Véget ért a sürgős császár és én következhettem. Minden nagyon gyorsan ment. Mindenki sürgött, forgott. Pont délben kaptam a szurit, 5 perc múlva már semmit nem éreztem, pedig ez is parám volt mi lesz ha érezni fogok, aztán felvágták a pocim és jöhetett a férjem. 12-20 kor mondták, hogy most értek el a baba kiemelési szakaszához. Elkezdtek ráncigálni, cibálni, tépni, ebből semmi nem fájt, csak furi volt de már csak arra vártam hogy láthassam Őt. És pontban 12-25 perckor kiemelte Murber doktorbácsink Olivért. Megmutatták, abban a pillanatban ahogy megláttam Őt, eltört a mécses, a férjem sirva fakadt és az mondta, hogy Ugye milyen szép, én csak néztem és nem láttam semmi hasonlóságot az elképzelt pofi és közte. Gyorsan elvitték, lemérték, megmérték, és kiabálták hogy kétszer kellett megmérni mert nem hitték el, hogy 60 cm. De nem sírt fel és nekem ez is parám volt, nem hallottam a hangját, szivem szerint felálltam volna, de nem lehetett, miért nem sír. Aztán kinyomták a szájából a habot és meghallottam a hangját és újra sírni kezdtem. Ott tudatosult bennem, hogy anyuka lettem. Megváltozott az életem Örökre. És nem érdekelt hogy összevágtak, csak az hogy láthassam, a kezemben tarthassam, hogy vigyázhassak rá egy életen át, és hogy mindentől megóvjam. Odahozták megpuszilhattam azonnal abbahagyta a sírást. Megnyugodtam, közölték minden rendben van vele, egy épp egészséges kisfiú. Ez volt az amire egész életemben vágytam, hogy egy szép egészséges Kisfiam legyen. És áldom a Jó Istent, hogy valóra váltotta. Utána a dokim picit megküzdött a méhemmel, nem akart visszahúzódni, de aztán kaptam valami csodaszert és visszahúzódott. Megmenekültünk. Feltoltak az intenzívre, ahol elkezdtem lábadozásomat másnap reggelig. Fél kettőkor lekerültem a kórterembe ahol megkaptam Olivért a kezembe és semmi mást nem csináltam csak egész éjjel néztem, egy percet sem aludva és csodáltam, hogy Ő van nekem. Nézett rám, sírdogálva és a szemeivel azt kérdezte, hogy Jó lesz ez nekünk, menni fog?, és megnyugtattam, nem is lehetnél jobb helyen Kisfiam!! MEGÉRKEZTÉL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!