Angyalok vigyázzanak rád
"Egy angyal sétált egy úton haladva...
Fehér volt a szárnya...
Csak sétált némán a csillagösvényen,
Messze a Föld fölött, az idők tengerében.
Az embereket óvta... a boldogságot,
De nem tehette jóvá a világot...
Néha leszállt a halandókhoz... le a Földre,
S imáit küldte az égbe.
Egyszer a Fehér Angyal betekintett egy ablakon,
Egy kisfiú feküdt egy fehér ágyon.
Arca sápadt volt, a szeme csillogott,
S körülötte minden ember zokogott...
Az angyal berepült a szobába,
Majd csendben leült a kisfiú ágyára.
Hallgatta a gyengén szálló komoly szavakat,
S nézte az utolsó együtt töltött pillanatokat.
A kisfiú azt mondta szüleinek,
Örül az életének.
Örül annak, hogy ők lehettek a szülei,
S boldog, hogy ezt mind megköszönheti.
Azt is mondta, visszatér...
Vigyázni fog rájuk akkor is, ha már nem él...
Angyal lesz belőle,
És velük marad örökre.
A Fehér angyal csak ült mellette,
S fájdalmában kicsordult a könnye...
Arany Könny hullott a szeméből,
Angyalvér egy angyal lelkéből.
A kisfiú még egyszer megszólalt.
Teleírta az élet Élet Könyvében az utolsó oldalt.
Azt mondta: Ne féljetek, én nem félek...
Csak azt szeretném még mondani nektek, hogy nagyon szeretlek...
Lecsukódtak a szemei, örök álomra hajtotta fejét.
Várta a bátor kisfiút a vég nélküli lét.
De a Fehér Angyal könnyei még mindig hulltak...
A lelkéig hatoltak ezek a szavak...
Szomorú szemmel nézett az ágyra,
Fellobbant benne a szeretet lángja...
Az Arany Könnyek csak lassan apadtak el,
Majd hozzáért kisfiú arcához a kezével...
Ő volt a Föld legbátrabb lelke...
Angyalként ő lesz az emberek reménye...
A Fehér Angyal kirepült az ablakon a messzi horizont felé,
Vissza a csillagösvényre a kisfiú mellé..."