Szia Beatrix,
Szóval a harmadik, utolsó stádiumban vagyunk.
Először volt a szomorúság, sírás, egy világ dőlt össze.
Másodszor, "akkor hozzuk helyre" és ne menj sehova szindróma.
Harmadszor, "inkább hagyjuk ezt a próbálozást".
Amiket kérdeztél:
Ez a röhej, hogy mikor azon lettem volna, hogy hozzuk helyre, és kértem, hogy ne beszéljen és találkozzon vele, utánna még 3-4 napig állandóan telefonáltak. Volt olyan, hogy előbb jött haza, és fiú néven elmentett számon csörgött a mobil és én vettem fel, mert kint volt, azt hittem munka, és a csajszi hívta.
Erre az volt a válasz, hogy a kiscsajnak nincs más barátja, nem hagyhatja magára, meg milyen rossz most annak is, meg most fog érettségizni, meg belsőleg hasonlít rám... Egyszóval elkezdte védeni meg fényezni.
na ekkor már a 4. nap után elszállt az agyam. És megmondtam neki VÁLASSZON!
Minket választott.
A 3. stádium meg független a kiscsajtól. Mert ugyanugy nem foglalkozott következő napokban a gyerekkel, felhúzta magát, ha a dackorszakos gyerekünk kiborította. De pl. egész csütörtöktől kezdve agresszióval beszélt. Ezt már a nagyobb is megérzi, ekkor sír, aztán ettől a kisebb is sír.
Szóval előtte is ilyen volt.
Az okokat is sokáig kerstem és nem volt nehéz megtalálnom.
A férjem, hívjuk Karcsinak, Karcsi személyéből fakad. SOHA NEM ELÉGEDETT SEMMIVEL és HATÁRTALANUL ÖNZŐ.
Ő akart mindenáron gyerekeket, de nem volt felkészülve, hogy ezután sehova nem tudunk elmenni, párként élni, a gyerkekek éjszaka sírnak, nappal hisztiznek. Nincs egy szál rokon vagy olyan barát, aki csak 2 órahosszára vigyázott volna valamelyikre is. Van egy barátnőm, aki pénzért vigyázott a nagyra, mikor a kicsi született. De kettőre már nem tud. Mikor meg csak 1 gyerek volt eszünkbe sem jutott, hogy szóljunk neki, mert erre kinek van pénze...
De Karcsi állítása szerint ez, hogy nem tudunk egymásra időt szánni, nem az igazi ok, csak rátett a dologra. Mert ez maga szerint is az önzősége miatt van. De nem hitte, hogy ilyen szerelem létezik, ami családos létére megcsalásra "kényszeríti".
Egyszerűen gyenge, és önző, saját magát sem ismeri.
Hogy most mi van velem? 3. stádium, már nem érdekel mit csinál, kivel, hova megy, felhívja-e Fannit (a kiscsaj), találkozik-e vele.
Ez mostmár egy látszat-házasság. Pár ember tudja, akiknek én, vagy ő elmondta, vagy rájöttek. A többieknek, mi vagyunk az álompár: saját kis házikó, 2 szép gyerek, boldog anyuka, szorgos férj.
És sajnos tudtam is, hogy ilyen, mielőtt hozzámentem. És azt is tudtam, hogy az emberek már 20 után nem igen változnak. 2 nappal az esküvő előtt is balhézott, (verni nem ver
) és akkor azt mondtam anyósomnak, nem megyek hozzá. De aztán mégis reménykedtem. Volt sok szép időszak, stresszmentes.
Dehát kifogás mindig van, amiért nem tud uralkodni magán.
Mostmár nem remélek... de ezt a virágot szakítottam, hát szagolom is. Van rosszabb is, azzal vígasztalom magam, hogy nem ver, nem iszik, eltart, a gyerekek egészségesek, nem vetéltem el egyszer sem. Meg ilyen pozitív dolgokra gondolok.
Mivel abban már nem reménykedek, hogy egyszer megváltozik és újra szerelmesek leszünk egymásba, és nem lesznek balhék,
csak abban reménykedem, hogy minnél kevesebb balhé lesz a gyerekek nyugalma miatt.
Most, pl tegnap olyanok voltunk, (hál1 Istennek) mint két barát, akiknek van 2 gyereke; elbeszélgettünk a hobbijáról, filmekről, ismerősökről. Ennyi... mert szerelem az már a kanyarban sincs (lehet, hogy régóta)
Írj, ha valami gondolatot ébresztett benned.
Egérke