2009.02.25 19:48
Szerző: viccvucc
Sziasztok
Elkészült és remélem kedveteket lelitek az olvasásában.
Családunk megszületésének története
Kerekerdő közepében élt egy édes pár kinek asszonyának hasában növekedett egy lány.......... Terhességünk, mint egy csoda, elhatározásunk utáni első próbálkozásra megfogant, növekedésnek indult egy kis élet odabent. A kilenc hónap szinte teljesen problémamentes volt, nem kísértek érzelmi hullámok, ami volt az is a családomban bekövetkezett tragédia miatt volt, s a terhességi magas vérnyomás problémája is a 36 héten alakult ki, bár addig igen csak vizesedtem, sikerült is 25 kg magamra szednem. Na de tényleg, a lényeg, hogy a szülésünk kiírt napja 2009. február 12-e volt. Az orvosunk Dr Toldi László Gábor (egy szuper orvos) nst/ctg-re behívott minket a kiírt nap előtt egy nappal 11-re a kórházba ahonnan már csak a csomagokért mehettünk haza, bár egyelőre nem a szülés megindulása okán. Sajnos a korábban kialakult magas vérnyomás melyet gyógyszerrel kezeltünk ismét felütötte a fejét mely állapotot az orvosom problematikusnak vélte a babára és rám nézve is így a szülés előtt, ráadásul a babónk méretei hatalmasra nőttek (első baba viszonylatában). További vizsgálat (uh) kimutatta, hogy a magzatvíz igen kevésnek bizonyul, a babát is 4100 gr-ra becsülték és a méhlepény III stádiumú (?), tehát a befektetés indokoltnak látszott, mely ellen nem is tiltakoztam. Másnap a főorvos a viziten azt javasolta, hogy készítsenek egy oxitocin tesztet, megnézve, hogy annak milyen hatása van a babára és a fájások beindulására nézve. Ezen teszt, bár hiába ment az infúzió 2 órán keresztül és mutatott a gép néhol 100-as fájásokat, én nem éreztem semmi, mondtam is a doktor úrnak, hogy legfeljebb bizsergésnek mondanám a bennem felmerülő érzést. Ekkor még reménykedtem, hogy a szülés nekem akkor meg se fog kottyanni, hiszen a doki azt mondta, hogy ilyen fájásokkal a nők szülni jönnek be én meg persze meg sem érzem??? Hát nekem mekkora szerencsém van!!! Mindez már ugye 12-én történt. Az orvosom este a hazamenetele előtt még figyelmeztetett, mintha előre látta volna másnapi közös sorsunk, hogy igyekezzek sokat pihenni, sokat aludni. Én igyekeztem, de…
Tehát másnap hajnalban 030perckor arra ébredtem, hogy háj a hasam (még nem tudtam, hogy ez az első jelzése az angyalomnak, hogy elindul a születés rögös útján), megnéztem az órámat és mikor elmúlt a fájdalom visszaaludtam, majd megint egy fájdalom mely 30 perccel jött az első után. Ezt követően még egy fájás 30 perc múlva és onnantól 10 percesekre váltott, amikor már igen nehezen aludtam vissza. Lézengtem hajnalba a kórház folyósólyán, sétáltam, lépcsőztem, értekeztem egy szintén vajúdó asszonytárssal, majd elmerészkedtem a szülőszoba felé úgy 530 körül, hogy jelezzem valami, folyik a szervezetemben.
Az ügyeletes szülésznő feltette az nst, mely igazolta a fájásokat, (közben megkérdezte meg van-e beszélve a szülés vmelyik orvossal, melyre azonnal igent válaszoltam az orvosom nevének hozzátételével, de persze hosszú még az út Rómába alapon miután az ügyeletes orvos is megvizsgált (méhszájam alig egy újnyira nyitva volt) visszaengedtek a szobába. A reggeli vizit előtt találkoztam a kórházba éppen beérő orvosommal, akinek jeleztem, hogy fájásaim, vannak. A kisvizitet követően megbeszéltük hogy 11-12 óra körül hátramegyünk a szülőszobára nst-re és egy fizikai vizsgálatra. Ám a vizsgálat korábban következett be, mert a nagy vizit alatt éppen fájásom volt melyet a dokim észre is vett. Ám akkor még a méhszájam mindig csak egy ujjnyira volt nyitva. Közben felhívtam a férjemet úgy 9óra körül, hogy valami indulgat és a fájások, persze akkor már nem 10, hanem 5 percenként érkeztek, pihenésre időt sem hagyva. Pedig milyen fáradt voltam már akkor! S hol volt még a vége?! A férjem rögtön besietett és a továbbiakban együtt élveztük, és néztük a fájások közti időt, mérve magát a fájások hosszát is, melyek egy percig tartottak. Majd 11 óra körül felgyorsultak az események, Toldi doktor úr megint megvizsgált és a méhszájam a protokoll szerinti 130 óra alatt tágult egy ujjnyit, így a szülőszoba felé vettük a férjemmel az irányt. Ott megtörtént először az újabb nst vizsgálat, majd megkaptam a beöntést. Utána elfoglaltuk a mályvaszínű szülőszobát, ahol megtörtént a burokrepesztés, ami igen fájdalmas volt, bár akkor már ott lent minden fájt bármi is történt. Ennyit a szerencsés vagyok felfogásról, mellyel még előző este biztattam magam. Az összehúzódások egyre csak jöttek és egyre csak fájdalmasabbak lettek. Borzasztóan fáradtnak éreztem magam, aludni akartam. Férjem folyamatosan támogatott, igyekezett hatékonyan részese lenni a szülés folyamatának minden percében, nem éreztem egyszer sem, hogy zavarna a jelenléte, maximálisan odafigyelt minden rezdülésemre és viselte a végtagjainak „morzsolgatását”. Az orvos többször bejött ellenőrizni az állapotomat, de tekintettel volt arra, hogy meghitten, a férjemmel ketten együtt szülhessünk.
Egyik alkalommal bekukucskálva azt kérdezte, hogy nincs e kedvünk a kádban való vajúdáshoz. Nekem felcsillant a szemem, mert azt hallottam az jót tesz a tágulásnak és magának a fájdalom enyhülésének is. Mentünk is, és nagy nehezen behuppantam a vízbe „csöpp” testemmel, ahol a férjem a tusoló fejével a pocakomra engedte e lágy meleg vizet. Igazán kellemes élmény volt egészen a következő fájásig. Akkor aztán nyüszítettem, és csapkodtam a víz felszínét. Majd elmúlt és jött a következő és ez így ment egy darabig. Majd egyszer csak igen erős székelési ingert éreztem. Jeleztem is a férjemnek hogy „futni” kell a WC irányába, de a szülésznő jelezte hogy az nem a szükség érzése, hanem a baba lehet, aki elindult kifelé. Így megvizsgált először, nehogy a kicsim a WC -be jöjjön világra! Persze a nagydologból nem lett semmi, de olyan nyomási ingerem volt a mellékhelyiségbe hogy azt hittem megszülök, pedig hol voltam még attól. Szegény férjem az ajtó előtt rágta rövidre a körmét a bentről kihallatszódó fájdalmas felkiáltásoktól. Dolgom végezetlenül visszaevickéltem a kádba, ahol minden fájás közötti rövidke szünetet egy-egy kis bóbiskolással nyugtáztam, bár ébredni a fájdalomra nagyon rossz volt és beláttam, hogy a sokat tapasztalt szülésznőnek igaza volt abban, hogy ez bizony a babám feje által, a végbélre kifejtett nyomás érzése volt csupán. De ki akar egy kád „nagydolgos” vizet hagyni maga után.
Egy későbbi alkalommal kértem az orvosomat hogy csillapítsák fájdalmamat (korábban egyébként meg lett beszélve a dokival, hogy nem kérek fájdalomcsillapítást, de ez engem akkor már nem érdekelt, mert a vajúdás számomra nagyon fájdalmasnak hatott), így kaptam méhszájlazító injekciót a hátsómba, ami alsó hangon szólva sem enyhített semmit. Valakinek biztos bejön, nekem nem hatott. Majd megint rohanás a WC irányába, ekkor az orvos vizsgált meg és engedett még utamra, bár most nem fals volt az inger és még volt hatása az órákkal azelőtti beöntésnek, majd egy gyors zuhany után ismét visszaültem a kádba. Később egy idő után az nst-re feltettek, mert megint nem volt maradásom a kádban. Akkor már nagyon önkívületi állapotban voltam, tojtam én mindenkinek a fejére, a fájdalmak egy másik dimenzióba repítették a tudatomat. Ekkor a sárga szülőszobába kerültem át (így alakult hogy a négy szülőszobából hármat megjártam és a negyediket talán csak azért nem, mert ott is szültek… ). Mindezek fényében állítom a sárga szülőszoba a legkellemesebb!!! Na a sárgában már aztán minden voltam csak úriasszony nem. A fájdalmak szétszaggatták a testem. Persze ekkor már „csepegett” befelé a vénámon át az oxitocin infúzió, melyre előző nap még fittyet hánytam a teszt során. A nyomási inger állandóvá vált. Csakhogy a nyomás során úgy éreztem, hogy az anusom kifordul szó szerint, és ott helyben végzem el a nagydolgot (hozzáteszem nem kellett, de én akkor úgy éreztem), kérdeztem is állandó jelleggel, hogy ugye nem…, ugye nem…. Hát persze hogy nem! A fájdalmak közepette szinte könyörögtem az orvosomnak, hogy szedje ki belőlem a babát, már azt sem tudtam mit beszélek. Felülkerekedett rajtam a hiszti. Másnak nem mondanám, mint hiszti, de sajnos ezt hozta ki belőlem a fájdalom érzése. Közben a férjemnek mondtam, hogy nem akarok több babát, csak ezen legyünk túl. Szaggattam rajta a ruhát, tördeltem a kezét, amikor az orvos állt ott még őt is megragadtam. A harapásnál voltam annyira magamnál, hogy nem mást, hanem magamat haraptam meg, a seb most gyógyul.
Aztán mikor már nem bírtam tovább, mondtam a férjemnek, hogy kérek eda-t, az orvos meg is vizsgált, hogy kaphatok e még. Majd, jelezte, hogy jön az aneszteziológus, aki feltette a rutinkérdéseket, melyekre már nem is emlékszem, de arra sem hogy a gerincembe szúrt. Azt a „fájdalmat” nem is éreztem meg, csak arra emlékszem, hogy azt mondta az elsőnél még nem fogok érezni semmi megkönnyebbülést de a harmadiknál igen. Csak azt lestem, mikor adja be az én drága jó doki bácsim (mert az anesztes el is ment hamar) a harmadik adagot, a gerincembe beszúrt és a vállamhoz felvezetett csőbe. Aztán jött a teljes feloldódás, a fájdalmak enyhültek, szusszantam egy kicsit, még el is bóbiskoltam. Hálás voltam minden percért, amit enyhüléssel eltölthettem az utolsó, kitolási szakasz előtt, amire megbeszéltük az orvossal, hogy a fájdalomcsillapítást már nem alkalmazzuk, csakhogy hatékonyan, mindig a nyomási ingernél tudjak nyomni. Az orvos elmondta, hogy a terhességi magas vérnyomás miatt felhívott egy gyerekorvost, ami ilyenkor rutineljárás a baba érdekében. Ekkor már ő is segített, így lett hogy a férjemmel, a dokimmal, a szülésznővel és a gyerekorvossal együtt „nyomtunk”. Közben miután elmúlt az eda hatása, visszatértek a fájdalmak. Sajnos az önuralmam megint elveszítettem, pedig mennyire akartam hogy jól tegyem, úgy ahogy azt mondják. Ne fent, hanem lent! Ne fent, hanem lent! Ez járt csak a fejemben, meg az hogy hamarosan megláthatom a kicsi babánkat. A szülésznő és az orvos is azt mondta, hogy szerinte a baba meglesz 18 órára, de végül mikor az események felgyorsultak az volt 18 óra. Az elhúzódó kitolás miatt ordítottam a fájdalomtól, de ott zakatolt a fejemben az a megfoghatatlan mondat: ne fent hanem lent! Mit kezdjek ezzel, akkor ott?! Majd egyszer csak balomon az orvos, jobbomon a szülésznő, fejemnél a férjem és lábamat megtámasztva rajtuk nyomtam egyszer fent, majd egyszer lent. Mit érdekelt akkor engem már az hogy mi jön ki belőlem a babán kívül, csak nyomtam és nyomtam. Majd az orvos a lábamhoz került és mikor én feladni látszottam, szólt a férjemnek hogy nézzem meg apukat, itt a feje. A férjem meg iszonytatóan boldog vigyorral (akkor annak tűnt) az arcán felém fordult és azt mondta, hogy FEKETE A HAJA! Én erre: NEM BAJ! Azt sem tudtam, már mit mondok. Ennek persze utólag átgondolva, mélylélektani szerepe volt ott a nyomás folyamatában, hiszen ezen felbuzdulva egyre csak nyomtam, bár már mást nem is tudtam tenni, mert nyomni kellett. Persze az nem mindegy hogyan!!! Majd jött a gátvágás, melyet abszolút meg sem éreztem, és mindenki azt „kiáltotta hogy ha jön az inger nyomjak lent, hát több se kellett mert az jött. NYOMTAM csak NYOMTAM. Férjem a fejemnél iszonyú izgalommal volt, éreztem az érintéséből. Az orvos kellemesen rezegtette a hasamat, igazán jó érzés volt. A szülésznő meg csak mondta hogy még egyet. Én meg nyomtam és egyszer csak mindenki a lábam között termett, és azt éreztem, hogy mintha egy részem kiszakadt volna és a hasam egy huppanással elpunnyadt a testemen. És mintha egy pillanatra megszűntem volna létezni ott akkor. Nem nagyon fogtam fel, hogy azon a napon 2009. február havának 13. napjának (péntek!!!), abban a pillanatában, a nap 1858 percében született meg HANNA JÁZMIN, akinek érkezését annyira de annyira vártunk. A férjemtől Toldi doktor úr megkérdezte, akarja e a köldökzsinórt elvágni. Hát persze! Ám érdekes, hiszen mikor utólag megkérdeztem mit érzett, mikor elvágta, vagy hogy látta kicsusszanni a leányát, nem tudta szavakba önteni. Azt hiszem ő is az agyának egy rejtett zugába, elraktározta a szülésünk utolsó néhány percét mely jelenleg így ködbe vész, s majd mikor felszínre tör, fogom megismerni az érzéseit, amik akkor eluralkodtak benne. Még arra sem nagyon emlékszem, hogy a mellemre helyezték az a kis 4060gr-os és 53 cm-es apróságot, nem fogtam fel ép ésszel, talán akkor abban a pillanatban el sem fogadtam? Pedig a könnyeim kicsordultak az érzésektől melyek kavarogtak bennem.
Mindezek után a csöppséget elvitték egy alapos vizsgálatra, vérvételre, fürdetésre, melyet a férjem végig követhetett. Ebből és csak a csöpp torokból felszakadó végtelen sírást fogtam fel. De csodás hang volt az! Ez idő alatt az orvosom és a szülésznő maradt velem, akik tették ott a „lenti fertályon” a dolgukat. Nagyon őszintén mondom, igen meghitt volt a hangulat, az orvosommal kellemesen elbeszélgettünk miközben igyekezett szép varrást (külső, belső oldalon egyaránt) odarittyenteni a lábaim közé. Mellékesen még azt is megbeszéltük felelőtlenül, hogy többet nem éljük át együtt a szülés „csodás” óráit, mert én még egyszer nem szülök, az egyszer biztos. Ezt a férjemmel korábban már „megbeszéltük” a vajúdás alatt. Egy kis idő múlva mikor már mi és a gyermekem is végzett a maga „dolgával” akkor történt, hogy kis családunk először élte át a hármasban eltölthető első pillanatokat. Akkor LÁTTAM és FOGTAM FEL, hogy ő most már a miénk és mily csoda szép gyermek látványa fogadott. Annyira szép, angyali arca volt. Nyugodtan szunnyadt életének kint eltöltött első óráiban, hiszen a szülésünk hajnaltól kezdődő óráitól persze Ő is megfáradt, az út neki is hosszú volt, s kiszakadni a meleg, nedves, zárt és védelmet nyújtó anyaméhből nem lehetett könnyű út.
Utólagos érzések…
Az első éjszakát bár korábban nem gondoltam volna, de egyedül, alvással akartam eltölteni, mert azon az estén 21 óra után annyira kimerültnek éreztem magam. Így történt hogy Hanna baba az újszülött részlegen töltötte első éjszakáját, s csak remélni merem, hogy a kicsi agyának tudatalattijába nem ragadt meg ez a fajta elutasítás. Másnap, kipihenve reggel mentem érte és büszkén, furcsa, gátseb okozta járásommal toliztam vissza a szobánkba mely a következő pár napban „otthonunkká” vált. Csodás, biztonságot adó pár nap következett, férjem igyekezett minden percét velünk tölteni, figyeltem, ahogy Hannát felveszi, édesgeti, és nagyon boldog voltam hogy mindez velünk történik meg. MAGA A CSODA, AMIKOR AZ EMBER GYERMEKE EZT ÁTÉLHETI.
Keserűen vettem tudomásul hogy hétfőn nem térhetünk haza a gyermekünkkel, mert Hannus baba besárgult és uv - fény (kékfény) ágyban kell töltenie 12 órát. Kesernyés érzés volt, mert nagyon vágytam haza, de tudtam, hogy Hannámnak egészségesnek kell ehhez lennie. Így csak kedden mentünk haza a reggeli gyermekorvosi vizitet és ismételt vizsgálatot követő döntés után. Ekkor már Hanna értékei jobbak voltak. Telefon a férjemnek és szinte „száguldoztunk” haza. Ott aztán hideg zuhany, mert ágyazás, pakolás és ezer apró feladat fogadott otthon. Egy idő után már az anyósomra ránézve is a bőgés fogott el. Nem tudtam elengedni magam, kényszeresen igyekeztem a korábbi feladataimat ellátni, addig a férjem figyelt Hannára és kerülgettem őket. Közben állandó hiányérzet és visszavágyódás fogott el a korábbi terhes állapotomba, és a kórházba. Azt akartam, hogy a pocakomat visszakapva adjon a sors még egy kis időt arra, hogy világra hozzam a gyermekemet. Sírtam és gyászoltam a lehetetlent. Vágytam az ismételt szülés spirituális élményének átélését. Vágyom azt jelenleg is, mert bár akkor azt mondtam soha többet, de tényleg fantasztikus érzés a terhesség és a szülés élménye. Bár vissza lehetne állandóan pörgetni az időt mikro azt kedvünk tartja.
A választott orvosom, mint ahogy kiderült, munkáját hivatásának tekintő, azt szerető hozzáállást tanúsított mindvégig, emberiességével pozitívan támogatott minket mindvégig a terhességünk és szülésünk alatt, s a szülésznőről sem tudok kevesebbet elmondani mert ők együtt nagyon jól segítették végig Hanna Jázmin megszületését. S bár a szülésznő nem volt általam fogadott, mégis a műszakjának lejárta után is velem maradt és segédkezett a szülésünk utolsó órájában is. Mint a vajúdás alatt többször, a szülés végén is kérdeztem a nevét, de minden bizonnyal az akkori állapotom miatt sajnálatos módon most sem tudom felidézni. Pedig de szeretnék neki is többedszer is köszönetet mondani a kitartó segítségnyújtásáért.
Hálás vagyok a Férjemnek, Dr Toldi László doktor úrnak és a Szülésznőnek, hogy támogattak és megfelelően, az adott percben szükséges támogatást biztosították részemre, hogy a szülésélményemet úgy tudjam megélni és arra utólag visszaemlékezni, mint, ahogy teszem azt most ebben a percben. Ránézve Hannácska gyönyörű arcára azt mondhatom, hogy bármi fájdalom is facsarta, szaggatta a testem és bármely nehéz lelki tusákon is megyek most végig, megérte, mert Őt már senki nem veheti el tőlünk. És a fejlődése, egészsége, boldogsága érdekében a legjobb szülővé kell válni számára.