Pumukli: én is úgy szültem, mint te. Vagyis olyan testhelyzetben. Lehet, hogy tényleg jobb az ülő pozíció, csak az orvosnak, szülésznőnek nehezebb hozzád férnie, gondolom.
Krém: ezen a 3 lábún én is behaltam volna. Az a baj, hogy ő tudja, mit néz az UH-n, de te nem, és ezért nem is érted annyira a "poént".
Otthonszülés: nekem szimpi, de a férjem paragép, úgyhogy mi semmi esetre sem vállalnánk be. AMúgy nekem nem is a szülés helyszínével van bajom, inkább azzal, hogy a kórházban teljesen elszeparálódsz a szeretteidtől a szülés után. NEkem ez fájt a legjobban. Simán beleegyeznék egy ambuláns szülésbe.
Évi: nem volt hosszú a szülésem, úgyhogy annyira nem voltam lestrapálva, a kitolást meg amúgy is rosszabbul viseltem, mint a vajúdást, úgyhogy nem is tudom, vajon sokkal rosszabb volt-e így, hogy nem mindig tolhattam. Igyekeztem teljesíteni a kérést, aztán valahogy csak összejött.
Dóri: az Imrében a szülés utáni éjszakán pártolják a baba elvivését. Engem is rábeszéltek, de tökre megbántam, hogy engedtem, mert amúgy se tudtam aludni az adrenalinfröccs miatt, akkor meg legalább nézhettem volna Tüncit.
![Smile :)](./images/smilies/icon_smile.gif)
Később meg napközben nagyrészt aludt, éjjel meg hisztizett. Megszakadt volna a szívem, ha ott ordított volna magányosan a csecsemősöknél (na ja, majd biztos dédelgetik) az anyja nélkül. Az én agyamban mindig az forgott, hogy ő senkit nem ismer a világban, az egyetlen ismerős dolog: anya. Eszembe sincs egy pillanatra is magára hagyni a gyerekem, még éjjelre sem. A kórházban meg tényleg fárasztó volt, de itthon pl. lehetett pihenni is. Ott állandóan zargattak mindenféle marhasággal (hőmérőzés, kaja, takarítás, mittomén mi, valamivel mindig bejöttek), aludni nem lehetett rendesen napközben.