Jó reggelt, én vagyok ám! (
Cat, meg ne kérdezd, hogy ettem-e 7-kor!!!
)
Asiye, képet tuti kapok, nem az Istvánba megyek, hanem a saját dokimhoz, ő mindig ad (cserébe nem olyan jó a gépe, úgyhogy lehet, hogy még mindig nem fogja látni a kukit).
A történet a lányról, amellett, hogy rettenetesen szomorú, sajnos tipikus is. Nekem van egy barátnőm, akivel régen nagyon jóban voltunk, aztán szétfújt minket a szél, de mindig szeretettel gondoltam rá. Aztán éppen, mikor újra felvettük a kapcsolatot egymással, kiderült, hogy rákos, és csak a transzplantáció segít rajta. Akkoriban sűrűn váltottunk levelet, aztán a (számomra ismeretlen) barátja értesített, mikor megvolt a műtét, stb. És mostanában megint alig tudok róla valamit, mert a lány ugye nem tud válaszolni, a párjával meg mindig ugyanazokat a köröket futjuk, szóval... Nehéz ez. Sokkterápia, így hívhatnánk, hogy ha történik valami különleges vagy megrázó, rögtön érdeklődünk, hiszen így vagyunk kalibrálva.
Majd csak győzzek figyelni, amikor iwiwen bejelentem, hogy megérkezett Döme
Tanulság nincs, tényleg ilyenek vagyunk, emberek.
Pici, nagyon elszomorít, amit írtál!
Olyan sok baj van, miért kell egymást még bántani is?
Kitartást, és próbáld nem a lelkedre venni ezeket a dolgokat.
Cat-nek igaza van, visszakapja majd az élettől!