Sziasztok!
Betsy: köszönöm az invitálást, kedves vagy nagyon.
Nem akarok ám betolakodni, így is túl nyomulósnak érzem magam
Amúgy a baba(Noel)-projektet mi is 2007-ben kezdtük, ötödjére sikerült "összehozni" a kincsünket, épp amikor legkevésbé számítottam rá
Sirki: köszi neked is a dícséretet, akkor felteszem a szüléstörténetemet.
én is gratulálok a szülinaposoknak!!!
Noel születésének története
2008. november 6-án reggel 5:57-kor elfolyt a magzatvizem (egy amúgy teljesen nyugodtan átaludt éjszaka után). Előző estét a családdal töltöttük, későn értünk haza. Kártyáztunk, és mindenki nagyon vidám volt. Utólag ez olyan búcsúestének tűnik, amikor még egyszer utoljára játszhattam gyerekként a szüleimmel.
7:20-ra értünk be a kórházba, fájásaim egészen 10-ig egyáltalán nem voltak. Az orvosom megvizsgált, 2 ujjnyi méhszáj, szépen alakultunk. Megbeszéltük, hogy a természetre bízzuk a dolgot, amíg minden rendben van, így beköltöztem a vajúdóba és vártam. 10-től rendszertelen fájásaim lettek, 1 órától rendszereződtek. A Szent Imrében szültem, csodálatos őszi nap volt – órákon át vajúdtam az erkélyen egy szál rövidujjúban. Közben zenét hallgattam, eleinte még persze beszélgettem a többi lánnyal. 1 után már nem volt erőm mással foglalkozni (ekkor a férjem még nem jöhetett be). Tényleg megtapasztaltam a teljes „befelé fordulást”. Nagyon jól esett a napfény.
A legkülönlegesebb számomra ekkor az volt, hogy végig nagyon nyugodt voltam. (Amúgy elég izgulós típus vagyok).Éreztem, hogy a baba jól van, és hogy csodálatos dolog előtt állok. 3-kor újabb NST vizsgálat következett, de a fájásokat a legnagyobb meglepetésemre NEM MUTATTA. Pedig már elég komoly fájdalmaim voltak. Az orvos újra megvizsgált: bő három ujjnyira voltam kitágulva, így végre bemehettünk a szülőszobába. Ami tulajdonképpen az alternatív szoba volt, ahol a szülésznőm előkészített egy nagy kád fürdővizet. A lehetőségnek nagyon örültünk, a férjem is hamarosan megjelent. A meleg víz nagyon jól esett. A fájások szinte egymást érték már, közben a férjem hősiesen mosogatta a homlokomat hideg vízzel, erőm már nem volt, hogy beszélgessek vele. Nagyon együttműködő volt, és biztonságot árasztott magából, akárcsak az orvosom és a szülésznőm. Egy jó óra fal- illetve kádszélét kaparós fájások után végre éreztem: nyomnom kell!!!
A lelkes doktor és szülésznő ekkor már ott tevékenykedett körülöttünk, előkészítették az ágyat. Kikászálódtam, és kezdődött a legnehezebb rész. Noel baba 3950 grammot nyomott, a kitolás nem volt gyerekjáték. Oxitocint, és más egyebet nem kértem. Furcsa, de eszembe sem jutott: át akartam élni az egész fájdalmat úgy, ahogy az elrendeltetett. Majdnem két órán át tartott. A végére már tényleg alig maradt erőm. Sokáig nem haladt előre a dolog. Már kilátásba helyezték, hogy esetleg át kellene menni egy hagyományos szülőszobába. Ehhez már tényleg nem lett volna erőm, így összeszedtem minden tartalékomat. Közben szerencsére a baba szívhangja végig nagyon jó volt, ezért senkit sem éreztem nyugtalannak. Az utolsó nyomásoknál már csak apa kezét tudtam szorítani, a végig jó hangulatú csapat vicceit már nem érzékeltem (utólag mesélték el a poénokat)
Egy gigantikus erőfeszítés után a szülésznő mondta, hogy fogjam meg, már érezni a baba buksiját, ez biztos erőt ad. Úgy hatottak ezek mint valami varázsszavak, utána a 3. nyomásnál megszületett a várva-várt kincsünk.
Hihetetlen érzés volt: leírhatatlan megkönnyebbülés és boldogság. Az eredmény pedig édesen szuszogva alszik mellettem. Az anyaság tényleg a világ egyik legcsodásabb érzése; kívánom mindenkinek, aki még nem tapasztalta meg, és/vagy újra vágyik rá, hogy mielőbb átélhesse!