2003.02.19 11:36
Szerző: Anonymous
Ez is Magyar Nemzet:
"Az Auróra Alapítvány elnöke, kuratóriuma azért dolgozik, hogy ne szûküljön le a testi fogyatékos élete egyetlen szobára, egyetlen ágyra. Ennek szellemében határozták el, hogy mozgássérülteknek önálló életre alkalmas otthonokat teremtenek Törökbálinton. Egy egészségügyi kft. ott már létrehozott egy százötven személyes idõsotthont, beköltöztek a lakók. Komplex szolgáltatások, orvos, ápolónõ, egészségügyi és rekreációs ellátás áll rendelkezésükre, természetesen nem ingyen. Ugyanígy tervezték meg a harminckét apartmant tolókocsiban élõ mozgássérülteknek, négyzetméterenként 200 ezer forintos áron. Ám a település néhány lakója tiltakozik a házak ellen. "
Tolókocsiból csupa akadály a világ
Alamizsna helyett jogi garanciákat várnak a mozgássérültek · Majd a kazánfûtõ támogat?
2003. január 30. (4. oldal)
Zsohár Melinda
A törvény annyit ér, amennyit végrehajtanak belõle. Márpedig a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról szóló törvény csupán deklaráció, szögezi le Hajnal József jogász, az Auróra Alapítvány kuratóriumi elnöke. Saját bõrén tapasztalhatja meg nap nap után, menynyire megtévesztõ egy végrehajtási folyamat nélküli, ellenõrizhetetlen törvényi rendelkezés.
Ombudsmani felmérés szerint – a jelenlegi ütemet alapul véve – több emberöltõnyi ideig tartana az épületek, közintézmények akadálymentesítése
Fotó: Ványi Ákos
Hajnal József még szerencsésnek is mondhatja magát, mivel rendkívüli kitartása és eltökéltsége olyan helyzetbe juttatta, amelybe sorstársai közül csak kevesen kerülhettek. A csecsemõkorától súlyosan mozgáskorlátozott férfi jogtanácsos lett, beleásta magát a szerzõi jogok témakörébe, s pályafutása lehetõvé tette, hogy 1997-ben elvállalja az Auróra Alapítvány kuratóriumi elnöki tisztét, amelynek révén a mozgássérültek ügyét segíti.
– A fogyatékosok jogairól és esélyegyenlõségérõl szóló törvényt 1998-ban fogadta el a parlament, s tény, hogy ezt megelõzõen egyáltalán nem is volt törvényünk e tárgykörben – mondja a 45 éves férfi, aki tíz hónaposan, a hírhedt vírusos gyermekbénulás (paralízis, Heine–Medin-kór) következtében lett mozgásképtelen. – A törvény megléte azért ártalmas így, mert úgy tûnik, mintha lenne, tehát már nem kell megalkotni. Nem készült azonban a törvényhez sem kormány-, sem miniszteri rendelet a végrehajtásról, s a benne foglaltak be nem tartása esetén sem ellenõrzésre, sem számonkérésre nincs mód. Nem jelöltek meg e feladatra szervezetet, intézményeket, eljárási rendet, és nem rendeltek hozzá költségvetési forrást. Magyarul alkotmányellenes a törvény, mert a jogállamiság két alapfeltétele nem teljesül benne: sem a jogbiztonságnak, sem a jogérvényesülés kiszámíthatóságának nem felel meg. Lényegében olyan, mintha nem is létezne.
Hétköznapi nyelven ez annyit jelent, hogy a rászorultak és családjaik nem alamizsnát, nem sajnálatot, nem ajándékot várnak, hanem belátást s jogi garanciákat.
Csupán egyetlen „apróság”: két esztendeje egy ombudsmani vizsgálat kimutatta, hogy ha a folyó építkezések és átalakítások ütemét figyelembe veszik, akkor legalább 57, s legfeljebb 182 év alatt hajtanák végre Magyarországon a közhasznú épületek akadálymentesítését! Vagyis tolókocsival ennyi idõ múlva juthatnának be mindenüvé az önkormányzatokhoz, orvosi rendelõkbe, színházakba, iskolákba stb. a mozgássérültek, akiknek többsége lélekölõ és egyhangú munkára kényszerül, s leginkább a négy fal közé szorul, pont a lehetetlen közlekedési viszonyok miatt.
Hazánkban hozzávetõleg félmillió fogyatékos ember él, harminc százalékuk testi és mozgásfogyatékos, harminc százalékuk a rettegett Heine–Medin-kór miatt beteg. Úgy húszezren lehetnek, negyvenöt év fölöttiek, de pontos nyilvántartás nincs róluk, mivel a hetvenes évek elején bezárták a nekik létesített utókezelõ osztályokat, a járvány megszûntére való hivatkozással hazaadták õket, s az ellátásukat segíteni hivatott listákat is fiókok mélyére süllyesztették. Sem intézményesített törõdésre, sem rehabilitációra nem számíthatnak – még pénzért sem! 2000 januárjában nyílt Hévízen, a Honvédelmi Minisztérium szanatóriumában egy hatágyas osztály, amelyben ötévente egyszer kerülhet sor a paralízistõl sújtott ember kezelésére.
– Kísérõ nélkül még terápiára is bajos jelentkeznünk, mert délután háromig dolgoznak a beteghordók, a nõvérkék pedig nem tudnak cipelni nagydarab, magatehetetlen embereket. A portást vagy a kazánfûtõt szokták segítségül hívni, akik emberségbõl nem is utasítják vissza a kérést – mosolyog fanyarul Hajnal József, míg indulat és harag nélkül ecseteli a mindennapi kis kálváriákat. – Sorstársaim közül sokan a megfelelõ kezelések híján haltak meg, harminc-negyven évi „üldögélés” nem tesz jót a beszûkült mozgású heine-medineseknek. A szakszerûtlenül, hozzá nem értéssel végzett tornával pedig fájdalmat és sérüléseket szenvednek. Mi nem vagyunk sikerélmény az orvosnak, belátom, de szeretnénk legalább karban tartani magunkat.
A száraz és vízi gyógytorna, a maszszázs, az elektromos fizikoterápia óriási jelentõségû lenne, de a gyógytornászok képzésébõl is kikerült mint tananyag az õ tornáztatásuk. Ne beszéljünk Nyugat-Európáról, de Cseh- és Lengyelországban személyre szabott terápiákról tudunk, amit támogat a társadalombiztosítás, pedig ott sem dúskálnak a jólétben.
S hogy mi végre ez a kétségbeesett törekvés? A tolókocsiban ülve is, a percrõl percre megkínlódott mozdulatokkal együtt is önálló életet szeretne élni az, aki nem kényszerült vastüdõbe, aki a kerekesszékbõl nagyjából ellátja magát, akinek jövedelme és életcélja van. Akinek szellemét és akaratát nem törte meg véglegesen a betegség.
Az inkriminált törvényben benne foglaltatik, hogy a fogyatékosnak jogában áll megválasztani a neki tetszõ lakhatási formát. Ismét csak elméletben. A valóságban az önfeláldozó családok anyagi viszonyai, erõfeszítései határozzák meg a sérült életét és jövõjét.
– Nyíregyházán születtem, öt helyen végeztem az általános iskolát, a budapesti István Gimnáziumban érettségiztem. Édesapám nagyon fiatalon halt meg, édesanyám pedig lényegében rám áldozta az életét – von rövid mérleget a mozgássérült jogtanácsos. – Erõsen küzdöttünk, a velem érettségizõ tizenhárom maturandus sorstársam közül nyolcat azonnal fölvettek fõiskolára, egyetemre. Én bírói pályáról álmodtam, de tolókocsival a bíróságokra is bajos bejutni. A tengersok lépcsõ leküzdhetetlen akadályt jelentett. Régi vesszõparipám, hogy olyan otthonok, lakások épüljenek, amelyekben folyamatos segítséggel, de önállóan élhessen a mozgássérült.
Az Auróra Alapítvány elnöke, kuratóriuma azért dolgozik, hogy ne szûküljön le a testi fogyatékos élete egyetlen szobára, egyetlen ágyra. Ennek szellemében határozták el, hogy mozgássérülteknek önálló életre alkalmas otthonokat teremtenek Törökbálinton. Egy egészségügyi kft. ott már létrehozott egy százötven személyes idõsotthont, beköltöztek a lakók. Komplex szolgáltatások, orvos, ápolónõ, egészségügyi és rekreációs ellátás áll rendelkezésükre, természetesen nem ingyen. Ugyanígy tervezték meg a harminckét apartmant tolókocsiban élõ mozgássérülteknek, négyzetméterenként 200 ezer forintos áron. Ám a település néhány lakója tiltakozik a házak ellen.
– A rehabilitációs lakóotthonba két tûzbiztos liftet terveztek, a lakásokhoz külön is jár lift, az ajtók szélesek, minden akadálymentes. A komplexumban uszoda, gyógytornahelyiség kap helyet, gondoskodtak az orvosi ellátásról s a mindennapi élethez szükséges segítõkrõl. Ez utóbbiakat az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozná. Még alig ment híre a tervünknek, az ország különbözõ szögleteibõl máris több százan jelentkeztek, hogy lakást vásárolnának az apartmanházban – számol be a jelenlegi állapotról Hajnal József, s nem titkolja, erõsen bízik benne, hogy az a néhány tiltakozó már nem akadályozza az építkezés elkezdését.
Valóra válik hát az álom. De ez csak egyetlen ház lesz, amelyben önálló otthonra és életre lelnek a mozgássérültek. Mi lesz a többiekkel? A Heine-Medin-kórt több évtizede megfékezte a védõoltás, más mozgássérültek sorsa azonban éppúgy megoldásra vár, és a törvény akkor is ezer sebbõl vérzik tovább.
Régóta fekszik egy olvasói levél az íróasztalomon. Egy édesanya azt írja, csúf az a szó, hogy fogyatékos. Helyette mást kellene használnunk. Persze a fogyatékkal élõ kifejezés sem sokkal különb. De ez már egy másik történet.