Ja, és amivel adós vagyok még, az a szüléstörténetem. Előre szólok, hogy nagyon hosszú, így nem haragszom, ha vki átsiklik fölötte.
Szüléstörténetem
Szombaton éjjel arra ébredtem, hogy megint fájogat a hasam. Szépen beálltak a görcsölések kb10 percesekre (mint már előtte pár nappal is volt), csak most a szokásos 1,5-2 óra után nem hagyott alább, sőt, mintha kicsit erősödött volna…
4 körül a férjem is felébredt, és eldöntöttük, bemegyünk a kórházba, legfeljebb hazaküldenek minket, ha mégis vaklárma.
Vasárnap hajnal 5-re értünk be a kórházba, ott CTG-re tettek, még mindig 10pperces fájások jelentkeztek. Amikor a szülésznő elkezdte felvenni az adataimat, akkor döbbentem rá, hogy igazából ma itt szülés lesz.
Az a doki volt épp az ügyeletes (dr. Burik), akinek a saját dokim átadott, miután elutazott, így fél óra pihenő után ismét munkába kellett állnia. Elvileg egész éjjel nagyüzem volt, és mint utólag kiderült, az egész vasárnap bővelkedett szülésekben.
A CTG után átöltöztem, megkaptam a beöntést, volt egy kis borotválás is (egyik se vészes), és kb 1 órán át WC-re rohangáltam.
Fél 9-kor megvolt a burokrepesztés (ez se fájt), ezután elkezdtek sűrűsödni és erősödni a fájások. Nagyon hülye érzés volt viszont, ahogy a magzatvíz csordogált, kb 1órán keresztül, miközben feküdtem. Komolyan mondom, olyan volt, mintha folyamatosan magam alá pisilnék…
Közben a férjem is beöltözött, és már együtt tölthettük az időt a szülőszobán.
Fogadott szülésznőm nem volt, de az épp ügyeletes Viki nagyon aranyos és kedves volt, és értette a dolgát, úgyhogy így utólag sem látom szükségét. Aki tényleg nagy segítség volt és mellettem volt végig, az a férjem. Őt viszont nehezen engedtem el akár egy percre is.
Az első 1,5órára ismét rámkerült a CTG, amiből a végére nagyon elegem lett, mert nem tudtam úgy ülni, ahogy nekem kényelmes lett volna, és úgy éreztem, így nem is tágulok annyira, mint amennyire lehetne. Ekkor 3ujjnyinál tartottunk kb.
Ja, azt mondanom sem kell, hogy a szomszéd szobában vajúdó nő szó szerint végigordított a szülését. Elég vacak volt hallgatni
, mint kiderült ő még ekkor közeledett 2ujjnyihoz…
Az 5 perces fájások időközben 2-3 percesekre sűrűsödtek, és erősödtek is, de még mindig elviselhetőek voltak. Igazából az volt a rosszabb, amikor két-három fájás szinte összeért, mert nem tudtam közte pihizni.
Miután lekerült rólam a CTG, ráültem a nagy labdára, és azt hiszem ez sokat segített a szülés előremenetelén. Egyre erősebben fájt, és éreztem is ahogy tágulok. Azt hiszem ott egy órát ücsöröghettem, és már elég rendesen szenvedtem, de amire leginkább emlékszem, hogy iszonyatos fáradtságot éreztem. Kezdett egy kicsit elegem lenni. A férjemet elküldtem a dokiért (az időközben fullosra telt szülészeten másnál is volt dolga), mert úgy éreztem, lassan nyomhatnékom van. Ekkor a doki megvizsgált, és a rossz hír az volt, hogy a méhszáj még nem simult el teljesen, így a nyomással még várnom kellett. Azt mondta, hogy tartsam vissza, ne nyomjak (mintha az olyan könnyű lenne!), ha nem akarom, hogy belül össze-vissza repedjek. Na az igazán szar rész ezután jött. Kb másfél óra volt, amíg így próbáltam visszatartani a visszatarthatatlant, közben kb 2perces fájásokkal, amik alatt már rendesen nyomhatnékom volt. Erre a részre úgy emlékszem, hogy annyit mondtam, hogy úgy szeretném ha már vége lenne ennek az egésznek…
Közben egész végig „szkanderoztam” a férjemmel, azaz szorongattam meg feszítettem a kezét. Nagyon jó volt, hogy ott volt. Nagyon sok erőt adott. Másnap a karom jobban fájt az izomláztól, mint a gátsebem
A másfél óra után (a doki csak egy órát irányzott elő
) végre előkerült a doki, megállapította, hogy elsimult a méhszáj, szülhetünk!!! Hipp-hipp-hurrá, végre nyomhatok!!!
Átszerelték gyorsan az ágyat mondták, felraktam a lábamat a lábtartóra, mondták, hogy annak vasába kapaszkodva, szememet becsukva, levegőt benntartva nyomjak. Nyomtam is ezerrel, ahogy csak bírtam, azt hiszem vagy 8-10 nyomás kellett, hogy kibújhasson végre Réka. Furcsa volt, hogy ilyenkor nem is a fájás volt a fárasztó, hanem az iszonyat erőlködés, hogy kisegítsem a leányzót. Nem volt tökéletes a technikám (így elsőre
), mert valahogy nyomás közben nem szorítottam lefelé eléggé a fenekemet, így nehezen haladt a dolog. Pedig fullerővel nyomtam, ahogy csak bírtam. Aztán két jól sikerült nyomás után már látszott a kis hajas feje búbja, és ez sokat segített, hogy láttam, hogy tényleg itt a vége. Az utolsó nyomásnál vágtak egy kicsit, igazából nem is nagyon éreztem (pedig ettől féltem a legjobban). Nagyon nagy megkönnyebbülés volt, ahogy kicsusszant, és láttam, ahogy ott ordít a kis maszatos vörös testével. Persze elbőgtem magam. A férjem legnagyobb meglepetésemre vállalta a köldökzsinór elvágását is.
Megtörölték és odarakták a hasamra, amitől a kis drága egyből megnyugodott. Tök jó érzés volt. A méhlepény távozását szinte észre sem vettem (leálltak a fájások, és kaptam egy oxitocin injekciót, hogy még az kijöjjön). Kérdezte a doki, hogy meg akarjuk-e nézni, hát egyikünk sem akarta…
Ami megint elég vacak volt, az a gátmetszés varrása.. Úgy éreztem már lassan mintát hímez „oda” a doki, meg aggódtam, hogy nehogy valamit rossz helyre varrjon… Persze szó nem volt ilyenről. Amíg stoppoltak engem, a picit megmosdatták, és odaadták a férjemnek. Tök jó volt látni a kezében a lányunkkal. Persze megint bőgtem, a meghatottságtól. (és a kórházban töltött napok alatt még jó párszor, ahogy az élmények félálomban eszembe jutottak)
A gyermekágyas részlegen eltöltött idő jól telt, a gátsebem fájogatott, de nem volt vészes, és másnap reggel amikor behozták Rékust, (akkor ébredtem) olyan volt, mintha csak álmodtam volna az egészet. A kórházban mindenki kedves és segítőkész volt, Réka pedig tündéri. Csak éjszakánként sírt, amikor rájött, hogy nagyon éhes. Napközben a nagy meleg miatt elég volt az előtej, és némi víz, vagy híg tea. Éjjel muszáj volt neki egy kis tápszert adni, hogy ne éhezzen a drága. Negatívum csak az egyik szobatársam volt, akit hétfőn este kaptam
(előtte-utána tök aranyos csajszikkal voltam együtt). Azt hiszem nagyon gyorsan regenerálódtam, amikor szülés utáni 4. napon mentem vissza a varratszedésre, a doki azt mondta, hogy nem is nézek ki úgy, mint aki most szült. És még azt is, hogy neki az elmúlt napok egyik legjobb szülése volt a miénk, mert minden klasszul ment. Én meg mondtam, hogy nekem nincs összehasonlítási alapom, de azért volt olyan része, amit nem élveztem annyira. Persze ezen mindketten jót mosolyogtunk…
Összességében nagyon pozitívan éltem meg mind a szülést (pedig nagyon féltem tőle), mind a kórházi napokat, és most ráadásul van egy tüneményes kislányunk