Jobb csak célozgatni? Szerintem az tisztességtelenebb, mint konkrétan rákérdezni, hogy "te az vagy, aki ott...?"
Amúgy nem játszom Scherlock-ot, főleg nem minden topikban. (Na, jó, eltekintve attól, hogy van egy névtelen, akit nem csak kiszúrok mindig, de előre tudom azt is, hogy hol mit fog beszólni. De ő nem érdemel kíméletet, mert nagy szemétségeket szólogat be.) Egyébként most először hoztam hírbe konkrét embert, és ha félrelőttem, majd szól. Ahogy én írtam, arra legalább tud normálisan reagálni, ha akar, ahogy viszont az elején megjelent a célzás, az ellen nem tud védekezni. Én csak azért ismertem rá, hogy kire céloznak, mert olvastam anno a Telkis topikot. Az elejétől kezdve. És mikor KNA még nem húzta fel magát, csak írt a szülésükről (egyébként nekem se tetszett az írása, de úgy voltam vele, hogy ki így akarja, ki úgy), aztán megjelentek a reakciók, már éreztem, hogy bárki legyen is ő, előbb utóbb berág majd a válaszok némelyikén. Így is lett, csak aztán annyira berágott, hogy minden kultúráltságát elveszítette.
Egyébként szerintem igenis sokszor van irigység bizonyos fajta kritizálás hátterében. A Telki topikban bizony nem egy hozzászólás igenis azon bosszankodott, hogy ez a család ezt megengedheti magának. Itt, ezen a topikon is megjelent az írásokban az irigység, én azért kezdtem itt hozzászólni a témához, főleg az első kettő írásomban durrogtam azon, hogy ne keverjük az irigykedésünkből fakadó indulatainkat a "jó anya-e RR" gondolatmenetbe. Én is irigylem a karcsú nőket, kicsit pl. Zulut is.
Tényleg.
Belátom, az a különbség, hogy RR kérkedik ország-világ előtt, ezért éppen ő az, akinek mindenki nekiugrott. Csak hát a kérkedés szerintem nem olyan csúnya dolog, mint az igazságtalan ítélkezés. És mások is szoktak kérkedni, sokszor alig észrevehetően, csak más megítélés alá esik, ha valaki a pénzével vagy a laza életvitelével dicsekszik, mint ha valaki például a saját mártíromságával. Ez utóbbi divat nálunk, a nők (főleg az idősebbek) egymással versengenek, hogy ki a nagyobb mártír. Én az ilyet nagyon nem szeretem. Akkor már inkább dicsekedjünk azzal, hogy milyen szépen megtaláltuk mindig az élet napos oldalát. Engem az utóbbi kevésbé bosszant, mert kevésbé negatív érzés. Mindemellett remélem elhiszed, hogy nekem is szimpatikusabb az olyan gazdag ember, akiről nem ordít messziről, hogy mennyi pénze van, és szimpatikusabb az olyan szép nő, aki a szépségét tudja normálisan viselni. De ha valakinek ez a szerénység nem megy, attól azért még nem kezdek rá haragudni.
Magyarországon igenis népbetegség az irigység, nem csak azért, mert már régóta az volt, hanem azért is, mert a szocializmus nevű csúfság erre a népérzésre épült, így tehát nemcsak életben kellett tartani, hanem még növelték is "fentről". Innentől kezdve a szerénységet is kicsit fontosabbnak tartjuk, mint amilyen valójában. A szerénytelen ember szerintem kicsit mókás, és nem is nagyon szimpi, de számomra nem bosszantó. Ellenben - mint írtam - a hatvanas korosztály mártír szövege például számomra nagyon idegesítő, mert látom, hogy a meséik sokszor mennyire ellentétben állnak a valósággal. Viszont sikerrel beleplántálták a nagy negativizmust a következő generáció egy részébe is, így aztán nagyon jellemző az a kishitűség, amire példa hogy "nekem nincs időm a jó alakért dolgozni, nincs pénzem aerobikra járni, stb". Szerintem ez nem idő és nem pénz kérdése. Ezek csak a beidegződésből fakadó kishitű szomorkodások. Valójában mindenkinek ott vannak a lehetőségek, csak nincs rá szemünk, hisz azt tettük magunkévá, hogy "úgyse...". Elmegyünk a lehetőségek mellett, aztán szomorkodunk, hogy szar a világ. Pedig nem szar, és igenis sokminden rajtunk múlik! Nem minden, de személyes dolgaink javarészt igen!
Nagyon remélem, hogy senki nem sértődik meg azon, amit írtam. Sokáig gondolkodtam, hogy szabad-e ilyen nyíltan leírnom amit gondolok az egész témával kapcsolatban már nagyon régóta. Eddig azért nem írtam le, mert féltem, hogy megbántok valakit (többeket). De végül is arra jutottam, hogy ha csak egy ember is megérti amit ezzel mondani szeretnék, már jó. És ne sértődjetek meg, én magam nem alkottam tökéletes életet, messze nem, csak szerintem legalább elvben jobban sejtem, hogy mi kéne a "tökéletességhez közelebb kerüléshez", mint azok, akik mindig a körülményeket okolják azért, ha nekik nem jut annyi, amit megérdemelnének. Amennyit valóban megérdemelnének!