Klarka, Marjan! Olvastam a szüléstörténeteteket. Köszönöm, hogy megosztottátok. A sok nehézség után olyan jó, hogy most már minden rendben, szépen fejlődnek a babák!
Most már én is leírom nagyjából, mi történt:
A terhességem első felében nagyon féltem, féltettem a picurt. Nehezen jött össze. Ezért miután kiderült, hogy kinyílt a külső méhszájam még decemberben, itthon maradtam, pihentem, vigyáztam magamra, magunkra.
A 9. hónap volt a legkönnyebb. Akkor éreztem magamban a legtöbb energiát. Egy kicsit dagadt a lábam, de más bajom nem volt. Nem voltak jóslófájásaim, keményedések, stb.
Április 30.-ára voltam kiírva, 29.-én az nst mellet a dokim már magzatvízvizsgálatot is akart végezni. 28.-án még mindig nagyon jól éreztem magam, de kb. éjféltől fájásokat éreztem rendszeresen 5 percenként, hajnalban már sűrűbben is. De mivel nem fájt nagyon, nem költöttem fel a páromat, gondoltam reggel 7-kor úgyis mennünk kell a kórházba nst-re. Reggel már jobban fájt, gondoltam, hogy engem már a kórházból nem fognak hazaengedni.
A kórházba kb. fél 8-kor érkeztünk. A dokim megvizsgált és közölte, hogy 3 ujjnyira nyitva van a méhszáj, lát egy hajas fejbőrt, és azonnal menjek a szülőszobába, mert még délelőtt meglesz a baba. Attól kezdve már nagyon erős fájásaim voltak. Adatfelvétel, borotválás, beöntés, WC, zuhanyozás után 9-kor már a szülőszobában voltam.
Rám kötötték az infúziót, ctg-t és néha nézegették, hogy állok. Elég gyorsan elérkeztem a kitolási szakaszhoz. Akkor ott úgy éreztem sohasem lesz vége, akármennyire határoztam el előre, hogy csendben leszek, sajnos nem sikerült. Már mindenki látta a kis fejet, de én még mindig kínlódtam, úgy éreztem, valamit nem jól csinálok. Végül 40 perc kitolás után megszületett a kisfiam. Doki mondta, hogy első szülésnél ez nem is volt hosszú kitolási szakasz. Szóval 11 óra 50 perckor sírt fel először a kis Nimród. Attól a perctől kezdve nem tudok visszaemlékezni a fájásokra. Csak azt tudom, hogy nagyon fájt, de hogy milyen volt, nem tudom felidézni.
Nekem nincs összehasonlítási alapom, de mások szerint könnyű szülésem volt. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy a párom mellettem volt. Sokszor csak az ő hangját hallottam, bíztatott, dicsért és szerintem ez tartotta bennem a lelket. A varrás után még egy ideig hármasban lehettünk, olyan jó volt! Nagyon boldogok voltunk!
Igazából ezután következett a neheze. Amitől tartottam, sajnos beigazolódott. A csecsemős nővérek nagyon kedvesek voltak, de nem törődtek senkivel. Nimród szopizott éjjel nappal, ahányszor csak kérte, kapta. Nem is gondoltam, hogy nem eszik eleget. Pedig a csecsemősök reggelente mérték, és nem tűnt fel nekik, hogy sokat esett vissza a súlya. Én nem tudtam, mert még azt sem közölték, hogy mit mértek. 3. nap jött két nővér, akik mindent megtettek, hogy elhitessék az anyukákkal, semmit sem csinálnak jól. Egy anyukának azt mondták, hogy biztos teletömte a babáját teával mérés előtt, hogy tudjanak hazamenni. Nimródra azt mondták, hogy ilyen szájjal sohasem fog tudni szopni (az alsó ajka kicsit beljebb van, pont olyan, mint az apjáé, és azóta is TUD szopizni, de még hogy!). Én már akkor nagyon ideges voltam. Végül is nekik köszönhető, hogy észrevették baj van.
Nimród belázasodott. Kúpot adtak, hűtőfürdőt kapott, itattak vele vizet, és utána hívták a gyerekorvost, aki kb. fél óra után megjelent. Addig csak álltam, a kezemben a gyerek, nem tudtam mi baja, csak azt mondták a kiszáradás szélén van, meg besárgult, meg sokat esett a súlya. A doki megvizsgálta és közölte elviszik a szomszédba.
A csecsemős nővér a kezembe nyomta a kisfiam takaróját, sapkáját és a kis papírt, amire az adatai voltak írva ezzel a szöveggel: „emlékbe jó lesz”. És ezzel ott hagytak a folyosón, láttam ahogy viszik a babámat és nem engedtek utána menni. Szörnyű érzés volt. Rosszabb, mint a szülés. Azóta sem tudtam elfelejteni.
Később átkísértek a koraszülött osztályra, megnézhettem a fiam, akiből mindenféle csövek lógtak, kék fény alatt volt. Nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Mindenféle vizsgálatot végeztek, infúziót kapott, antibiotikumot, persze az engedélyemet nem kérték, még csak nem is mondták meg előre, hogy mit tesznek vele és miért. Akkor írtam alá ezeket a papírokat, mikor már a kórházat hagytuk el. Ja… és nem minden úgy állt a papíron, mint ahogyan történtek az események.
Következő naptól kezdve engedték, hogy szoptassam. 3 óránként jártam át hozzá, ami nem volt könnyű, mert pihenni semmit sem tudtam és mindenem nagyon fájt. A sebem, az aranyerem, de amikor a fiammal lehettem, semmi sem számított. Úgyhogy nem bántam, ha nem alszom, ha nagyon kényelmetlen a szék, ahol szoptatom, csak vele lehessek. Először 15 grammokat kapott, első szopizás alkalmával 30-at szívott ki. Utána egyre többet. 2 nap múlva már 60-akat evett.
Utólag, nem bánom, hogy átkerült a kora osztályra, mert ott sokkal jobban törődtek vele, látszott, hogy az ott dolgozók szeretik a gyerekeket. Mindenkihez nagyon kedvesek voltak. És hát, legalább melegebb, tisztább helyre került. Ugyanis abban a szobában, ahol én voltam és előtte gyerekkel együtt, még csótányok is másztak. 2-t a földön tapostam el, 1-et az ágyamból hajtottam ki.
Nagyon örülök, hogy mindezek ellenére van tejem, és hogy Nimród szopizik még.
3280 g-al született
3030 g-ra esett vissza 2 nap alatt
3520 g-al kerültünk haza a kórházból 6 naposan
ma 10 hetesen, már több mint 5,5 kg.
Szépen fejlődik és hál’Istennek egészséges.