2008.06.03 07:05
Szerző: Anonymous
Csiribébi születéstörténete
Egyszer csak elkezdődött. Május 21-e volt, éjjel 1:11. Három óra alvás után valami másra ébredtem, egy új, ismeretlen érzés, furcsa fájdalom. Majd megszűnt, de rögtön tudtam, elkezdődött a csoda. Csendben vártam. Pár perc múlva újra az a különös fájás, majd a szünet. Csiribébi igen pontos kislány- gondoltam, s elkezdtem lesni az órát, akármilyen rendszert keresve a fájások, szünetek tömkelegében-mindhiába. Szerelmem is felébredt közben, együtt bújtuk a nagykönyvet és az internetet, most akkor ez AZ e, vagy mégsem, vakartuk fejünket, mint két tanácstalan tini. Hajnali háromkor apa elment hajat mosni, megborotválkozott, a szívét is ünneplőbe öltöztette, fontos randevúra készült, nemsokára találkozni fog várva várt kislányával.
Teltek a percek, az órák, szüntelen fájásokkal, izgalmakkal, míg végül határozottan 5 percesekké alakultak, mire elindultunk a kórházba, reggel 8 óra volt. Egyből a szülőszoba felé vettük az irányt, ahol épp rátaláltunk a dokimra, ki rögtön megvizsgált: nagyon lent van a pici fejecskéje, de a folyamat csak most kezdődik, egy ujjnyira vagyok nyitva. Kérdezték apát, bent akar e maradni majd a szülésnél, mire tanácstalanul néztünk össze: ezt nem beszéltük meg, ő nem döntött, én nem erőltettem, magam sem tudtam, akarom e. Kissé felkészületlenek tűntünk. Ráadásul időközben jobban is lettem, s telt ház lévén kitettek osztályra, az orvosom már nem engedett haza, kérte, ha bármi történne, elfolyna a magzatvíz vagy erősödnének a fájások, szóljak.
Aztán mintha meggondoltuk volna magunkat, hátat fordítva a kórteremnek elindultunk sétálni, ki a parkba, majd büféztünk, aztán ismét kint sütkéreztünk a napon, fájtam így is rendszeresen, 4-5 percenként, majd 1 perc hosszúságúakat, de jól tűrtem, örültem, hogy Kedvesem mellettem van, hogy végül Csiribébi mégis megérkezik, mielőtt apa elutazna.
Közben már du. 5 óra lett, mi még mindig kint sétálgattunk az udvaron - én végig pizsiben-, mikor egyszer csak éreztem, hogy kizúdul valami meleg és sok belőlem, rögtön apa nyakába ugrottam: azt hiszem, elfolyt a magzatvíz! Izgatottan futottunk be a mosdóba, de a helyzet nem volt számomra egyértelmű, mivel folyamatosan pecsételve vérezgettem, most a betét tartalma is ilyen zavaros jellegű volt, teljesen tanácstalan voltam. Visszatértünk az osztályra, ahol jeleztem az ügyeletesnek, szerintem elment a magzatvizem, de nem vagyok benne túl biztos, mire arrogánsan kioktatott: „Az nem magzatvíz, annak benne van a nevében, hogy vííííííííz, az kristálytiszta folyadék”- s nézett rám, mint egy hülyére. Mégiscsak ő a tapasztalt szakember ez ügyben- fújtam visszavonulót, s mint vert sereg, szerelmemet hazazavartam, s befeküdtem az ágyamba. Vártam.
A kétágyas alapítványi szobákban egyelőre nem volt hely csúcsforgalom lévén, így egy hatágyasba kerültem, ahol már majdnem mindenki babázott, kevés sikerrel, a bébik felváltva ordítottak torkuk szakadtából. Két fájás között nem tudtam egy picit sem pihenni, kezdtem fáradni és elveszteni türelmemet. Éjjelre már 3-5 percenként jöttek a görcsök és több, mint egy percig kitartottak, s az a valami, ami nem magzatvíz, továbbra is szivárgott. Éjjel 1-ig húztam, majd kikászálódtam az ágyból és elslattyogtam a szülőszobára, nézzen már meg valaki, végül is pont 24 órája vajúdok, legalább mondjanak valamit, haladok e?
A szülésznő nagyon aranyos volt, annak ellenére, hogy még mindig ment a nagyüzem-hiába, a frontok tényleg hatnak a picikre-, mondta, hogy kérjem el az osztályról a kartonomat, s mindjárt megvizsgál egy orvos.
Igen ám, de nem tudtam megszerezni a papírjaimat, a nővér megtagadta: „Kiscicám, ezek nem fájások, amiket érzel, az igazi szülési fájdalmakat nem így viselnéd.” Hiába bizonygattam, hogy ezek rendszeresek, meg hogy nagyon magas a fájdalomküszöböm, hogy a fogfúrást is fájdalomcsillapító nélkül bírom, meg különben is, a dokim szerint is elkezdődött a folyamat, ő csak lenézően nézett rám és visszazavart az ágyamba, várjam meg, míg eleinte 15, majd 10 és5 perces fájások jelentkeznek. A magzatvíz dolgot ezek után fel sem vetettem.
De azért sem mentem vissza az ágyamba! Szerencsém is volt, a folyosón görnyedtem össze épp egy aktuális görcs közepette, mikor rám talált az előbbi szülésznő, kinek meséltem, nem tudom megszerezni a papírokat, meg hogy tényleg nem értek én hozzá, de a nővér szerint ez még semmi, amit érzek. A szülésznő megnyugtatott, feküdjek vissza az ágyamba, akkor mindjárt kihívja az ügyeletes orvost, aki megnéz. A vizsgálat során kiderült, közben sikerült 2 ujjnyira „kitágulnom”, és valóban, jól éreztem, a magzatvizem folydogált. Azonnal visszavettek a szülőszobára, s hívták a dokimat. Abba most nem gondoltam bele, hogy ez már du. 5-kor is megtörténhetett volna, s eddigre már talán kezemben is tarthattam volna Csiribébit... Mégsem érdemes jól tűrni a fájdalmakat-gondoltam, s nem hisztizni, ahogy mások a szülőszobán. Persze, persze, azok ott szülnek igazi fájásokkal, azért üvöltenek annyira, nem tudhatom, rám is mi vár még, ha beindulnak az igaziak-rémültem meg.
A szülőágyra kerülvén mint jó gyerek a fogorvosnál, én is megint jobban lettem, mintha nem is fájna annyira ez az egész, s hallgatva a szomszédból átszűrődő „ Meghalok! Meghalok!” ordításokat, ismét meggyőztem magam, tulajdonképp semmi bajom, messze vagyok még a céltól.
Azért felhívtam Kedvesemet is, ki éjnek évadján rohant vissza a kórházba, s legnagyobb örömömre és megnyugvásomra önként beöltözött a zöld műtős ruhába és mellettem maradt. Nemsokára kaptam infúzióban antibiotikumot, mivel a magzatvíz már hosszú órák óta folydogált, s lassacskán 3 ujjnyira tágultam. Fájdalmaim fokozódtak és kezdtem kimerülni, egy textilpelenkát haraptam a görcsök csúcspontjain hogy hangtalan tudjak maradni, mert úgy éreztem, valahogy nem méltó, hogy én is kiabáljak, ordítsak, üvöltsek, mikor ez az egész maga a csoda, várjuk és szeretjük ezt a babát, s ha fáj is, hát tűröm, a mai nap már biztosan megérkezik.
Közben dél lett, kismamák jöttek, bébikkel mentek, a mellettünk lévő szobákban császárra készülődtek, az üvöltözősök végül feladták a harcot. Közben rám megint NST-t kötöttek, de most valami megváltozott, minden egyes fájásnál lelassult a baba szívverése, nagyon megijedtem, főleg, mikor azt mondta a szülésznő, nincs nagy baj, csak vagy a köldökzsinór tekeredett a nyakára, vagy a kicsi válla nyom valamit. Hát ennél nem kellett több, ott akkor nagyon megrémültem s kicsit össze is omlottam, féltettem a bébit és úgy éreztem, végkimerültem, elfáradtam, ez egyszerűen NEM MEGY.
Megkérdeztem a dokimat, nem lehetne nálam is véget vetni már ennek az egésznek, mielőtt a kicsinek baja történik, érdeklődtem, mi a véleménye a császárról? Persze nem javasolta, szerinte nincs baj a picivel, a szülés bár lassacskán, de folyamatosan halad, s a császárnak annyi, de annyi szövődménye lehet. Elfogadtam véleményét, bíztam benne.
Ekkor kaptam a fenekembe egy méhtágító szurit,, majd jöhetett a forró fürdő. Ott olyannyira jól éreztem magam, el sem tudom mondani, ellazultam, megszűntek a fájások, mégiscsak örültem, hogy végre jó helyen jó kezekben vagyok, s itthon visszanézve apa fényképeit, 36 óra vajúdás után akkora vigyorral és elégedettséggel ülök a kádban, mint aki épp wellness hétvégéjét tölti. Egy óra múlva kijöttem a kádból, már 4 ujjnyira nyitva voltam, de még mindig túúúúúl jól éreztem magam, ezért rámkötöttek egy adag oxitocint, minek hamarosan meg is lett az eredménye, du. 2 körül elkezdődtek a tolófájások.
Bal lábamnál az orvosom, jobbnál a szülésznő, apa hátul a fejemnél, pelenka a számban, s kettő nagyobb nyomás hatására középen már látni vélték a baba fejecskéjét. Aztán még kettő nyomás, centméterről centiméterre haladt előrébb a pici, mire fájásszünetben feltettem egy rém fontos kérdést: „Ugye, nincs haja?”
„Kopasz! - mosolygott a szülésznő-és szőke.”
Azért megnyugodtam.
Majd mondta, ha akarom, odatehetem a kezem, meg is érinthetem a feje búbját. Istenem, csoda volt!!! Aztán még egy, majd még egy utolsó nyomás, s éreztem, ahogy az egész kis teste kicsúszik, végig a mellem alól, a hasamon át a hüvelyemen keresztül, s áldottam a dokimat, amiért nemet mondott a császárra, ezt az érzést, sosem fogom elfelejteni.
2008. Ígéret havának 22. napja volt, délután 14:50 , mikor Bíborka Izabella megszületett.
Minden rendben, mosolygott a doki, majd a szülésznő a mellemre fektette a picit, ki nagy sötétkék,végtelen bölcs szemekkel jól megnézett, egy picit felsírt, majd rögtön szopizni kezdett. „Biztos, hogy lány?” kukkantottam be a lábai közé, végre saját szememmel is meggyőződve az igazságról. Mindannyian nevetttünk.
Akkor megkérdezték apát, szeretné e elvágni a köldökzsinórt, mire nemet mondott, hiába, még egy tű látványa is megriasztja azt az érzékeny kis művész lelkét, inkább fogta a fényképezőgépet, s megörökítette ezt a csodálatos pillanatot. Biztosan nem véletlen, hogy így alakult és nekem maradt ez a különleges feladat, amire mindig is emlékezni fogok. Ez a mi kettőnk köteléke volt Csiribébivel, ami 9 hónapon át összefűzött minket, így hát nekem- és nem egy harmadik személynek, még ha az az édesapa is- kellett annak lennie, ki ezt a kapcsolatot most elvágja közöttünk, s megnyit egy újat, egy még szorosabbat, ami kitart és él bennem, az utolsó lélegzetvételemig.