Sziasztok!
Ahogy ígértem, elmesélem, hogy mi volt a kórházban a szoptatással kapcsolatban. Az egészből az volt számomra a tanulság, hogy nagyon felkészületlen voltam, azzal az optimizmussal indultam neki, hogy olvasgattam mindent, amit a szopizásról tudni kell, biztos menni fog, nem lesz ezzel gond. Hát, nem így alakult… szolgáljon tanulságul másoknak, legközelebb már én is okosabb leszek.
A szülés után elég hamar megkaptam a babámat, és az alatt a 1,5 óra alatt sikerült is szoptatni őt, úgy, ahogy az meg van írva, a reflexei tökéletesek voltak, éberen, ügyesen szívta a mellemet. Ugyanezt tettük később is, amikor este megint megkaptam őt. Igazából nem figyeltem, hogy mennyi ideig van mellen, ösztönösen addig hagytam rajta, amíg ő akarta, és felváltva tettem mindkét mellemre.
Másnap reggel, amikor a csecsemősök kitolták a szobába, a kosarában már oda volt készítve a cukros vizes cucli (az a százéves üveg, amire gumicső van húzva, és amiből ömlik a cucc). Nekem eszem ágában sem volt azt a szájába tenni, úgyhogy szopiztattam, amikor csak kérte (nem nagyon figyeltem, hogy hány percig). Mondanom sem kell talán, hogy egyetlen nővér sem jött megnézni, hogy hogyan szoptatok, vagy hogy bármiben is segítsen. A két szobatársam sem volt nagyon segítőkész típus (még egymásnak sem szóltak, ha a másik gyereke sírt vagy csörgött a telefonja), meg egyébként is azt mondták, hogy menjek kérdezni a csecsemősökhöz, ezért én a szülés utáni másnap reggel 7-8 felé el is mentem a folyosó végére, hogy megkérjek valakit, hogy segítsen először tisztába tenni a gyerekemet. 3 nővér ült az asztalnál és társalogtak. Elmagyaráztam, hogy első gyerekes anyuka vagyok, segítséget szeretnék kérni – a válasz az volt, hogy most ne akarjam tisztába tenni a babát, mert úgyis mindjárt viszik őket vizsgálatra, akkor tisztába lesz téve, majd délután jön valaki, és megmutatja, mit kell csinálnom.
(Addig meg üljön a kakás pelusban?) Szerencsére anyukám és sógornőm kora délután meglátogattak, és segítettek a pelenkacserében. Jó is volt, mert utána sem mutatta meg senki a pelenkázást nekem a kórházban. Délután, pont amikor szoptattam a babát, bejött az egyik nővér, és közölte, hogy akkor ő most megtanít köldökcsonkot kezelni, keljek fel. Éppen feküdtem, és a gátsebeim miatt nem tudtam csak úgy felpattanni az ágyról, ő elvette a babát, mire én meg odaértem a pelenkázóhoz, már le is vetkőztette. Az oktatás annyi volt, hogy itt a vatta, az alkohol, itt húzunk egyet, meg alatta és kész. Én kérdeztem meg, hogy hintőporozni mikor kell?
Egyetlen kedves, aranyos csecsemős nővérrel találkoztam, ő a szülésem utáni 2. nap dolgozott, fekete hajú, sajnos a nevére nem emlékszem. Ő azzal kezdte, hogy bemutatkozott és felajánlkozott, hogy bármit megmutat nekünk. Kérdezte tőlem, hogy megy-e a pelenkacsere és a köldökápolás, mire én mondtam, hogy még nem igazán, erre ő, hogy csináljam én és ő segít. Ez sokkal többet ért, mintha ő gyorsan megmutatta volna. Pelenkát nem cseréltünk, mert még tiszta volt, de elméletben elmondta, hogy kell majd otthon fürdetni és adott még egy-két tanácsot. Később sajnáltam, hogy szoptatási tanácsot nem kértem tőle, de akkor nem jutott eszembe.
A lényeg, hogy szép lassan begyulladt a mellbimbóm, többek szerint a túl hosszú mellretételtől (talán kb.30-40 percig volt a baba fent). Ekkor jól megkaptam a magamét, hogy ezt ne csináljam, 20 percnél tovább ne szoptassak, és 2 óránál gyakrabban sem. Ez így szép és jó, de a gyereket ez kicsit se érdekelte, amikor éhes lett, sírva kért enni és nem lakott jól 20 perc alatt. Tudtam, hogy még nincs csak egy kevés előtejem, és bármennyire fájt is, azért azt nem akartam megtagadni tőle. A 2. nap kezdett besárgulni is a drága, hangsúlyozták nekem többször is, hogy itassam a gyereket, mert kell neki a folyadékpótlás a sárgaság leküzdésében. Egy darabig kibírtam, hogy ne adjam oda neki a cukros vizet, de aztán egyszer mégis megtettem, hát, nyakon vágta szegényt az ócska cucliból dőlő cukros lé. Ekkor behozattam egy aventes cumisüveget a családdal, és sima babavizet tettem bele, néha azt adtam a babának (a szobában volt vagy 30 fok, a mellem fájt, nem tudtam, mi is lenne igazán jó neki, és a sorozatos figyelmeztetések elbizonytalanítottak…). Az is furcsa volt, hogy a 2. nap a reggeli orvosi vizsgálat után a gyerek kb. 4-5 órán át felébreszthetetlenül aludt (nem tudom, hogy adtak-e neki valamit, amíg elvolt).
2 átalvatlan éjszaka után, a 3. éjjel szegény kisbabám már sugárban kihányta a vizet, amit a ritka szopizások között adtam neki. Addigra már olyan hullafáradt voltam, hogy úgy döntöttem, segítséget kérek, muszáj aludnom, és leadtam őt a csecsemősöknél. A nővér furcsán nézett rám, hogy miért, én mondtam, hogy pihennék egy kicsit, mire a nővér mondta, hogy akkor majd jöjjek vissza érte pár órával később (ez éjjel kb. 1 órakor történt). Aludtam 3 órát (kb. ennyit aludtam az első 2 éjjel is), de a sok babasírásra mindig felriadtam, és folyton azon járt az eszem, hogy most az én kicsim sír a csecsemősöknél, és senki nem vigasztalja meg. Így hajnali 4 órakor félálomban elvánszorogtam érte, egy másik nővér (ő is a rendesebbek közül való volt) csodálkozott, hogy miért viszem el a babát, miért nem alszom. Bevittem a kicsit a szobába, mire ő felébredt, és sírni kezdett. Megint nem sikerült sehogy megvigasztalnom, megint visszamentem segítséget kérni, megint egy másik nővér (egy idősebb) volt ott, aki közölte velem, hogy egyszerűen éhes ez a gyerek, adjunk neki tápszert. Ekkor már olyan elkeseredett voltam, hogy tiltakozni se volt erőm, a nővér elment a szobájukba az aventes üvegemmel (mikrózást hallottam!!!) és visszajött a tápszerrel, amiből kb. 40ml-t bele is diktált azonnal a gyerekembe. Ekkor már éreztem, hogy el fog törni a mécses, mire a szobába értem a gyerekkel, már bőgtem is. Amikor kivettem a picimet a kocsiból, sugárban lehányt (szó szerint a képembe vágta a tápszert), és úgy éreztem, hogy tökéletesen igaza is van, ilyen rossz anya vagyok, megérdemlem.
A harmadik nap reggel még mindig nem jött a várva várt belövellés, fejni sehogy sem ment, egy cseppet sem sikerült kipréselnem a mellemből a kolosztrumból, pedig biztos voltam benne, hogy van, mert első nap még a hálóingem is sárga tejfoltos volt. Kész csoda volt, hogy végülis hazaengedtek a sárga bébimmel (még be se töltöttük a 72 órát), de gondolom az ágyhiány már nagyon sürgető volt, és amúgy is azt mondták, hogy az osztályon „sárgaság-járvány” volt, úgyhogy gondolom a kevésbé sárgákat engedték haza. Nagy örömömre mire hazaértünk a kórházból, bekeményedett a mellem is, és beindult az igazi tejtermelés. Igaz még 3 napig nagyon keveset tudtam szoptatni, a baba maratoni evéseket rendezett (20-30 percig szívta az egyik, majd a másik mellemet és csak 10-20 percekre pihent le kb. 4-5 órán át), de az anyatejnek hála (meg az aventes krémnek, amit addigra beszereztettem), a mellbimbóm már nem volt gyulladt, elindult a gyógyulás útján, és már nem fájt. Én a hazaadás másnapján megfogadtam, hogy a gyerekem cumit semmilyen formában nem kap ezentúl, mert a szopási technikája teljesen elromlott, nem tudott már úgy ráharapni, mint a legelső nap, szerintem igenis cumizavara lett a kórházban (bár ott állították, hogy ennyitől még nem lehet). Az is igaz, hogy nagyon nehezen találtam meg azokat a pozíciókat, amiben jól tud szopni és én is kibírom hosszabb távon. A mélypont itthon volt, amikor a sokadik átalvatlan éjjelen 5-6 órán át ültem az ágy szélén és szoptattam a türelmetlenül bömbölő csecsemőmet. Akkor jöttem rá, hogy azért nem kap eleget enni, mert nem tudja jól kiszívni ezzel a technikával. Onnantól kezdve nagyon ügyeltem, hogy csak akkor legyen a szájában cici, amikor jól szopik, és amikor elalszik, azonnal elveszem tőle. Az alváshiányomat egyelőre csak az éjszakai együttalvás oldotta meg, pedig szeretném a kiságyba szoktatni, de az elején volt olyan éjszaka, amikor majdnem elejtettem szegényt a ki-be rakáskor, akkor megijedtem, és abbahagytam a próbálkozást.
Tanulság, amit levontam magamnak:
- nem elég olvasni a szoptatásról, találj valakit, aki megnézi, hogy jól csinálod-e;
- vigyél magaddal a kórházba mindent, ami a szoptatáshoz kellhet (bimbóvédő krém, mellpumpa, sterilizáló, saját cumisüveg), hogy az első perctől veled legyen, ha kell;
- ne hallgass másokra, legyen meggyőződésed, hogy mit akarsz, és ragaszkodj hozzá (ha kitartóan szoptattam volna a babámat pótszerek nélkül, talán hamarabb megjött volna a tej is, és megkímélem őt az első pár éjszaka stresszétől);
- ragaszkodj a babádhoz, a legjobb helyen nálad van, és nem egy szobában sok más baba mellé fektetve úgy, hogy nincs is mindig mellette valaki, aki ránézzen (én sokszor jártam úgy a csecsemős szobában, hogy nővért nem találtam ott);
- tudhattam volna, hogy kórházban sosem alszom első éjjel – ennyi erővel a babámmal tölthettem volna ezt az éjszakát is, legközelebb ragaszkodni fogok ehhez.
Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek más a babája, más igényeik vannak. Jó, ha a gyerek tud szopni mellről is és cumisüvegről is probléma nélkül, vagy nem zavarja meg, ha cumit adnak a szájába, mert az vigasztalja meg. A mi esetünkben igenis problémát okozott a cumi, meg az is, hogy tapasztalatlan anyukaként nem tudtam, mit kellene tennem, és nem volt, aki segítsen. Remélem senki nem fog úgy járni, mint én. Szerencsére itthon néhány ismerősöm telefonon elmesélte a saját első néhány hetét a babával, amiből kiderült, hogy nekik sem ment minden óramű-pontossággal, és sokakat ugyanúgy kiborított ez az időszak, mint engem. Nem akarom a kórházi személyzetet teljesen lehúzni, biztos vannak nagyon kedves és bababarát csecsemősök, de ezt ugye előre nem tudhatod, amikor odamész valakihez segítséget kérni. Nekem nagy csalódás volt, hogy arra számítottam, majd ők segítenek. Legközelebb erre már talán nem is lesz szükségem, mert lesznek tapasztalataim, ezt is csak azért írtam meg, hogy aki első gyerekes anyukaként indul neki, és szeretne kizárólag szoptatni a gyermekét, akkor készüljön fel, merjen ezért harcolni is, és ne hagyja magát elbizonytalanítani.
Bocs a hosszú sztoriért.