Megpróbálok nem regényt írni a szülésemről, de türelmeteket kérem, ha elszalad velem a ló.
Szóval úgy volt, hogy pünkösd vasárnap ctg-re megyünk a kórházba, ahol a doki aznap ügyelt, hogy ellenőrizzük, még mindig minden rendben 39 hét 4 naposan. A doki azért figyelmeztetett, hogy harci készültségben menjünk, mert most már bármi lehet. Ennek ellenére én szombaton nekifogtam a nagytakarításnak, amit késő estig csináltam, és meggyőztem magam, hogy másnap úgyse történik semmi (a mai napig sem lett befejezve az a szoba). Nem a kikészített „ebbe megyek szülni” ruhámat vettem fel, és a páromnak se csomagoltunk szendvicset, mondván úgyis jövünk haza nemsokára.
9-re mentünk be, a kórházban a doki először méhszájat vizsgált, és közölte, hogy bő 2 ujjnyira nyitva vagyunk, nincs méhnyak, teljesen készen állok a szülésre. Ezután ctg helyett uh-ot csinált, és közben egy árva szót se szólt, ami már kezdett gyanús lenni. Csak akkor kezdett bele a mondókájába, amikor végzett, már az első pár szó után sejtettem, hogy innen én nem megyek haza pocakosan. Az eredmények alapján azt mondta, hogy a baba most még jó állapotban van, hogy kibírja a szülést, de később ezek az értékek egyre romlanak majd, és hogy a GDM-em miatt ez inkább egy 41. hetes terhes állapotához hasonlít. 3 lehetőségem volt: hazamegyek saját felelősségemre / befekszem, amíg magától megindul a szülés / burokrepesztéssel megindítják most. Párommal összenéztünk, és tudtuk, hogy mi itt és most szülni fogunk. (Tisztában vagyok vele, hogy a dokinak is ez volt a legkényelmesebb megoldás, mivel éppen dolgozott, de nem tukmálta ránk, mi akartuk így.)
Átöltöztem, ctg-re tettek, majd 10 órakor burokrepesztés következett, eddigre a választott szülésznőm is megérkezett. Miután jó sok magzatvizet elfolyattunk, mentem beöntésre (ami nekem nagyon jól jött, mert pár napig székrekedéssel küzdöttem előtte, sőt, kértem volna mindenképp). Megkaptuk a legnagyobb szülőszobát (elég kihalt volt a szülészeti osztály), amiben sarokkád is volt, meg egy ágy. Nos, én az „alternatív” vajúdási módok egyikét sem próbálhattam ki, miután megállapították, hogy túl gyengék a fájásaim, amiket a burokrepesztés generált, ezért oxytocin-infúziót kaptam (kb.12 órától), és hamarosan az adagot is feljebb nyomták, amikor nem mutattam javulást (nekem így is annyira fájt, mint a legdurvább menszeszes görcs – mellesleg nekem nem is szokott nagyon görcsölgetni menstruáció idején – de a doki és a szülésznő is közölték, hogy ez még semmi, csak fájdogálás
). Az oxytocintól hamarosan olyan iszonyatos fájásokat kaptam, amitől az egész testem begörcsölt és a plafonra másztam volna az ágyról. Zsuzsa megkérdezte, hogy akarom-e az EDA-t, az első pár fájásnál még hősiesen azt mondtam, hogy majd még meglátom, de ahogy kiment, rájöttem, hogy igen, akarom, mert ezt nem bírom ki. Úgyhogy jött az anesztes csapat, és beadták a fájdalomcsillapítót (nekem ez egyáltalán nem fájt, inkább csak attól rettegtem, hogy akkor görcsölök be, amikor a gerincembe szúrnak, de szerencsére előbb meglettek vele, mint hogy jött a fájás). Ezután egy kicsit kezdtem magam jobban érezni, de mint később kiderült, a fájásokat ugyanúgy éreztem a jobb felemben, szóval féloldalasan hatott a szer. Ekkor a jobb oldalamra kellett feküdnöm, hátha oda is folyik – megint mikor Zsuzsa kiment, éreztem, hogy így nem jó, már a kitolás kezdődik, feszíti a baba feje a medencémet. (Szegény páromat állandóan rohangáltattam Zsuzsa után, amíg bent volt sosem történt semmi változás.) Zs. megállapította, hogy már bő 4 ujjnyira kitágult a méhszáj, és azt mondta, most már ne tartsam vissza, ha úgy érzem, nyomnom kell. A doki is előkerült, úgyhogy elkezdtük a kitolási szakaszt, ami nem ment könnyen, mert legyengültek és megritkultak a fájások (én meg iszonyatosan bénának éreztem magam minden egyes toláskor, nem éreztem elég erőt hozzá, és biztos voltam benne, hogy nem jól csinálom, mondták is, hogy jobban tartsam bent a levegőt). Kb. 1 órán át tartott ez a rész, néha egész „viccesnek” éreztem, ahogy mindenki fölöttem állt, lesték, hogy jön-e a fájás, én meg csak pihegtem, hogy nem történik semmi. A doki és a szülésznő elviccelődtek felettem, bár mindketten fáradtak voltak (rozsaag szült előtte levő nap, és a dokinak éjjel is volt egy szülése előttem). Amikor először megjelent a baba feje, Zsuzsa mondta, hogy fogjam meg, én meg nyöszörögtem, hogy dehogy, nem tudom (csak arra tudtam gondolni, hogy szétszakadok – ebben is hasonlított a szülésünk rozsaaggal
). Zsuzsa rendületlenül kenegette a baba fejét és a gátat olajjal (szerintem a doki már rég vágni akart – én meg már azt se bántam volna, csak legyen már kint). Kb. a 4-5. tolásra bukott ki a baba, amikor már fájás nélkül nyomtam, annyira nem éreztem semmi görcsöt, azt viszont igen, hogy ezen túl kell lennem. Amikor megláttam a kis Mátét (még egy hasonlóság
), magamon kívül csak azt hajtogattam, hogy milyen aranyos és gyönyörű baba – komolyan: azt hittem, majd ráncos, meggyötört lesz, de ő szép volt, kisimult bőrű. A hasamra fektették betakarva, és egy kicsit még gyönyörködhettünk benne. Párom elvágta a köldökzsinórt, és elkísérte a babát fürdetésre, mérésre. Nagyon gyorsak voltak, mert még el se kezdtek összevarrni, amikor már bepólyálva hozta vissza a babát. Hát, volt mit varrni rajtam, el is tartott egy darabig, a gáton kb. 1cm-es repedés lett. Ez a rész volt talán a legrosszabb, itt már úgy viselkedtem, mint egy hisztis kislány
(vágtam a pofákat és sziszegtem), pedig ez nem tartott sokáig.
Összességében elég gyorsan lezajlottak a dolgok, a burokrepesztéstől számítva 6,5 óra alatt született meg Máté – első szülésnek nem rossz. Lényegében a gátvédelmet leszámítva „mesterséges” beavatkozásokkal jött világra a pici fiam, de én egyáltalán nem bánom, mert egészséges (9/10-es apgarja volt), nem viselte meg annyira a szülés és nyugodt baba. Magamról pedig tudom, hogy nem bírtam volna a hosszas szenvedést, én „rövidtávon” vagyok jobb. Mivel csak egy adag EDA-t kaptam, és az sem hatott teljesen, végülis megtapasztaltam a fájdalmakat minden ízében, bár, hála Istennek, most már nem tudok rá visszaemlékezni, hogy pontosan milyen érzés volt
.
A doki a varrás közben kérdezte, hogy hány gyermeket tervezünk - mivel rendkívül utáltam a varrást, azt mondtam neki, erről épp most nem nyilatkoznék
. Pedig hármat…
Én nagyon elégedett voltam a szülésznőmmel, maximálisan megtett mindent értünk, hálásabb vagyok neki, mint azt anyagiakban ki tudjuk fejezni. Később is többször meglátogatott és tanácsokkal látott el. A dokit is nagyra tartom, becsülöm a tudásáért, kezdem megkedvelni a humorát, és örülök, hogy őt választottam. Legközelebb is nála szeretnék szülni, bár a kórházra nagyon haragszom a csecsemősök miatt. De ez egy másik történet, amit majd később írok le...