2008.05.03 17:12
Szerző: Anonymous
Az egyik topikban találtam, aki nem akarja, ne olvassa, a lelkiállapotomról, helyzetemről szól....Amikor a gyrekem született, mintha én írtam volna, de nem én tettem....Nálunk csak annyival módosul, hogy "33 hetes korúnak megfelelő retardált gyerek" és az anya magas vérnyomása és GDM-e miatt kialakult koraszülés volta történet, és a végén az elszállt májfunkciómból epeműtét lett....
Talán értitek majd miért ugrok, ha valaki azzal jön, hogy nem jól csináltam a cicizést....
Kedves Sződy Judit!
Gondolom, erre a levélre is talál majd egy jól megkomponált, baráti hangvételű választ, sőt felháborodott és rendreutasító babanetes mamák is reagálnának, ha tudnának. De valószínűbb, hogy meg sem jelentetik a levelem a neten.
Rengeteget olvastam, kérdeztem, próbálkoztam, a szoptatással mégis kudarcot vallottam, de....
A történetem azért írom le, mert olvastam az Ön publikációját, a "Kötelező-e szoptatni?"-t.
A kérdéseire a válaszaim (a nem szoptató mamák nevében):
Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy a szoptatás a lehető legjobb, legtökéletesebb baba táplálási forma , ami létezik.
Igen, tökéletesen tudjuk, hogy a baba ebből csak profitál, és neki ez a legjobb (emészthetőség, összetétel, immunanyagok, személyes kötődés, érzelmi okok stb stb stb szempontjából is).
Igen, a tápszer nem jobb, csak egy - sok esetben sajnos- szükséges pótléka az anyatejnek.
Nem, az anyukának nem nehezebb a szoptatás (helytől független, nem kell sterilizálni, nem kell melegíteni vagy hűteni, és mindenki ezt tartja normálisnak illetve meghatóan szépnek ...). Megjegyzés: tápszerrel is kell éjjel etetni és sokkal rosszabb félkómában keverni, melegíteni, méricskélni egy üvöltő gyerekkel a háttérben, mint egyszerűen cicire rakni, akár az ember saját ágyában, fel sem kelve.
Nem, a nem szoptató anyák - megjegyzem 9 hónap alatt személyesen, sőt a neten sem hallottam egyetlen anyáról sem, aki tudott volna, de nem akart szoptatni; a tápszer nem a kényelmesebb megoldás, hanem a szükséges - nem azért nem szoptatnak, mert a sokszor hallott és olvasott "fejős tehén" "szindróma" miatt állatinak érzik ezt, ami az emberi fajhoz nem méltó.
Igen , az őskorban én és a gyerekem már halottak lennénk, mivel nem tudtam szoptatni, sőt a toxémia legsúlyosabb fajtája miatt korán kellett kissúlyú gyerekem megszülni - ezt egyébként egy kedves "barátnőm" a lehető legrosszabb időszakomban mondta a telefonban. Szóval ő szerinte, a mai modern orvostudomány akadályozza a természetes szelekciót...(Köszönöm)
A hasfájásról, az allergiáról, a szájpenészről, a kiegyensúlyozatlanságról és a betegesebbségről pedig szívesen mellékelek egy névvel, címmel ellátott listát szoptatott és nem szoptatott ismerőseimről, akik bizonyíthatják az ellenkezőjét... és elegem van a tudományosan igazolt kísérletekből - amelyek x mintával dolgozva kimutatják, hogy az én koraszülött, alacsony súllyal született és ráadásul nem szoptatott kisbabámnak szinte semmi esélye nincs (kivétel persze erősítheti a szabályt, no meg lehet esetleg szerencsénk) a teljes, egészséges, boldog ÉLETRE.
(Emma 34 hétre 1,64 kg-mal született, három hetesen náthásan hoztuk haza, azóta semmi baja nem volt - lekopogom - pedig én mellette többször voltam vírusos beteg, se szájpenész, se allergia, se kiegyensúlyozatlanság, na jó hat hétig este 6 és tíz között hasfájás, de túléltük - persze gondolom erre is van negatív szemléletű válasz: "még lehet...")
Most pedig, bár már biztos untatom, leírom a mi történetünket, de kérem ne mondja azt, hogy oké, én beteg voltam és ez a nem szoptatók kb. 1%-át érinti (ugyanis mint tudjuk a nők 99%a KÉPES SZOPTATNI brrrrrrr....), mert igenis a barátnőim közül csak a fele tudott minden gond nélkül szoptatni, a másik fele nem és sima szülésük volt stb stb. MÉGSEM BIZONYULT ELÉGNEK A TEJÜK, bár tudom ezt ÖN - és akinek soha nem volt gondja - nem fogja elhinni. Még nekem sem a saját édesanyám, aki engem 9 hónapig, míg én nem kértem többet, mivel a húgom megfogant, szoptatott - 1,8 kg-os gyerek voltam, úgy hogy két órát buszozott hozzám vidékről mindennap, meg persze kézzel fejt amíg haza nem mehettem, szóval ő nem hitte el, csak amikor látta a szenvedéseimet, hogy igenis VAN, AKI NEM KÉPES ELÉG TEJET TERMELNI A KISBABÁJÁNAK BÁRMENNYIRE IS SZERETNÉ és hiába teszi akár félóránként mellre a babát.
A terhességem szuper volt, tervezett - jártunk tanácsadásra is - nyugodt körülmények közt telt ...A 28. héten azonban magas lett a vérnyomásom. Dopegyttel még kordában tartották a 33. hétig, de aztán sajnos a klasszikus tüneteket is produkáltuk (ödéma, fehérje a vizeletben), így befektettek a klinikára (Baross utca, a technikai feltételek minden szempontból ideálisak, de az emberi része a lehető legrosszabb). Nem részletezem mit éreztem, amikor közölték velem - persze nem a választott orvosom, akiben pedig iszonyúan megbíztam - hanem az ügyeletes, hogy "Magdolna , ez a baba retardált" Kétdiplomásként nem esett nehezemre azonosítani a szó jelentését, és így utólag senki, de senki nem kezelt normálisan, csak egy eset voltam/unk, a kérdéseimre senki nem adott választ, csak a szokásost, :
“Nem , nem tudjuk miért alakul ki a toxémia, mik a hajlamosító tényezők”
(Annyi azért kiderült, hogy LEIDEN heterozigóta vagyok, ami abszolút hajlamosít a korai trombózisra és persze örökölhető) - ezt most kutatják, hogy esetleg köze lehet a toxémiához, illetve a HELLP szindrómához, ami nekem végül kialakult. Életveszélyben voltunk mindketten a babával és hát igen, nem csináltam végig a szülést, nem vajúdtam halk zenével és tompa fényben, szó se lehetett gyengéd esetleg otthoni szülésről, még csak szülési fájdalmaim sem voltak a szó klasszikus értelmében - mégis mielőtt március 14-én kivették Emmát három éjszakán át a poklok poklát éltem át, iszonyatos fájdalmaim voltak a hasam felső részében ("májenzimeim elszálltak"), az ülés, az állás, a fekvés, minden levegővétel, a legapróbb is szörnyű fájdalommal járt, a WC-ben a fogasba kapaszkodva üvöltöttem volna a fájdalomtól, ha nem lettek volna szobatársaim, potyogtak a könnyeim és az utolsó éjjel, amikor tudtam, hogy másnap megműtenek, beszéltem a picivel és bocsánatot kértem tőle, hogy meg kell szakítanunk ezt a gyönyörű szimbiózist, de azt mondtam neki, nagyon várom és örülök, hogy másnap végre találkozunk...
A műtét után az intenzívre kerültem, ahol nagyon nehezen tudták leszorítani hatalmas adag gyógyszerekkel a vérnyomásom, a legtöbbet egy nővérke tette velem, amikor a fülembe súgtam : "Magdolna mi itt mindent megtehetünk, ha egyszer ön ideges, nem fog lemenni a vérnyomása, akkor pedig nagy baj lesz. Mindketten meghalhattak volna, most pedig már minden rendben van, mindjárt felhívjuk a NICet és érdeklődünk a kislánya felől..." Ettől ment le a vérnyomásom, persze utólag kiderült még ekkor is életveszélyben voltam, de volt akinek az egész méhét ki kellett később venni, vagy akinek máj és vesekárosodása lett, de túlélte. Igen, még ma is bele lehet halni a szülésbe, és nem csak boldog, békés sima szülések vannak, persze erről nagy a csönd, mert ugye babonából meg mivel igen ritka, miért is beszéljenek róla a várandósoknak. De ha tudtam volna előre, legalább lelkileg felkészülhettem volna az egészre, és arra ami utána jött, amikor hiába telefonáltam bárkinek, sőt a Kismamában ajánlott speciális pszichológusnál is jártam, de senki , kivéve a férjemet és az édesanyámat nem tudott segíteni, de megérteni sem. Egyik ismerősöm azt is mondta, hogy milyen kár, hogy én nem élhettem végig a terhességem utolsó heteit, mert hát akkor válik az ember lelkileg is anyává - ez a lány orvos végzettségű!!!
Ennyi a szülés, aztán már másnap derűsen, hamar felkelve, a gyerekemet akartam látni, visszakerültem a patológiára. Meg voltam róla győződve, hogy semmi gond nem lesz a szoptatással, anyám ott volt, ő is bíztatott, de amikor még a harmadik napon nem indult be a tejem, már kicsit aggódtam, a NIC-en is ahol Emma (apgar 8/9, totál jól volt, csak a hőmérséklete miatt tartották inkubátorban) feküdt, folyton azt hallottam, minden anyuka képes rá, csak akarni kell és fejni, fejni, fejni. Persze ekkor már kapott teát meg spéci tápszert, gyógyszereket , vitaminokat. Megjegyzés: Dr. Decsi Tamás Csecsemőtáplálásról szóló könyvében - az összes kapható irodalmat megvettem a témával kapcsolatban - azt írja : az anyatej, az egészséges kisbaba legjobb tápláléka - a koraszülött nem tartozik ebbe az egészséges, inkább érett kategóriába, ezért az anya tejét eleve dúsítani kell bizonyos anyagokkal.
A negyedik nap reggelre megduzzadtak a melleim, nagyon boldog voltam és lementem a csecsemősökhöz tanácsot kérni, jellemző senki nem jött fel a patológiára tanácsot adni…
Ott rám sóztak egy vákuumos fejőt, ami majd letépte a mellem, a kézi fejést is megmutatták, ezt sajnos rosszul, ugyanis nem szabad , hogy fájjon – amikor hazaengedtek, taxival mentem az Istvánba, ott mutatták meg a jó módszert - és azt mondták fejjek, mint az őrült , mert különben elapad… Nagy büszkén lefejtem kb. húsz milit, amit rögtön vittem a NIC-re, hogy az Emmának adják oda – nem is tudom, de szóba sem került a mellretevés, a férjem megkérdezte, de szó sem lehetett róla… Pár perc múlva kijött a nővérke és mint egy mérget visszaadta a tejet, mondván, a doktornő nem engedi odaadni a kicsinek, mert még szedem a Dopegytet és a Corimfart, (megjegyzés: volt, aki nem szólt róla és könnyedén szoptatott, miután hazamentek), az orvos, akinél szültem azt mondta ettől lehet szoptatni, de nekem ezt nem hitték el a NIC-en. Nagyon kétségbeestem, mert tudtam, csak hosszú idő múlva hagyhatom el ezeket a gyógyszereket, fokozatosan. Ahogy kiöntöttem a csapba, mintha éreztem volna, hogy kész, vége. A szobatársam is „vigasztalt” a kis mennyiséget látva, ”ennél sokkal többnek kell lennie, ez semmi, tele kéne lenni a csőnek…”
Másnapra nem feszült a mellem, pedig folyamatosan fejtem három óránként, még éjjel is… Aznap engedtek haza és egy hétig csak a babához járkáltam naponta, és otthon fejtem, fejtem, elolvastam a LLL, a Szoptatásért kiadványait, W. Ungváry Renáta tanácsait követve próbáltam mindig kicsit többet fejni, de így is csak kb. ötven-hatvan millilitert tudtam kifejni egész nap két mellből. A baba szépen fejlődött, de sajnos engem mentő vitt vissza a klinikára, mert elkezdtem nagyon vérezni, nem részletezem, de végül vákuummal távolították el a szövetdarabokat a méhemből.
Majd eljött a nagy nap és végre hazahozhattam a kicsit, az orvosok és a védőnő tanácsára rögtön mellre tettem, mondván kis mennyiségben nem árt a gyógyszer. Sajnos túl nagy volt a mellbimbóm, nem tudta a kicsi az egészet bekapni, sokat próbáltuk, bimbóvédővel is, de mivel nem jött tej, szegény csak sírt és nagyon elfáradt. Ez így ment két héten át, közben adtam a picinek, aki épp két kiló volt, a koraszülött tápszert, aminek a beszerzése kész tortúra volt.
Majd két hónapig fejtem az egyre apadó mennyiséget, amit a végén már üvegből adtam neki desszertként, persze a tápszer előtt, cuppogott rajta, úgy szerette. Egy barátunkat elveszítettünk, mert nem fogadtam el az ő hat hónapja a fagyasztóban tárolt lefejt tejét, és nem is kértem a védőnőtől sem, (ezen sokat rágódtunk a férjemmel) mert a babám „bírta ” a tápszert és a más tejét fel kellett volna forralni, aminek következtében ugyan a könnyű emészthetőség és a nem fajta idegen fehérje benne marad, de veszít a vitamin- és tápanyagtartalmából. Forralás nélkül nem tartom elég higiénikusnak, a tejet egy vérátömlesztéshez hasonlította nekem az ország egyik leghíresebb adjunktusa, akit e kérdésnél felhívtunk, ami csak forralással biztonságos. Ön biztos ezzel sem ért egyet, de szerintem az a fontos, hogy mindenki maga döntse el, hogy akkor nyugodtabb, ha adja más anyuka speciálisan csak a saját gyermeke részére „alkotott” tejét vagy nem. Egyébként, rengeteg cigiző kismamát láttam séta közben…
Ennyi a történetem. Sajnos azóta kiderült, a HELLP szindrómában ma vidéken évente kb. 18 kismama meghal, és mivel a szervezet az életben maradásért küzd, minden egyéb folyamatot szüneteltet, amilyen pl. a tejtermelés is, vagyis orvosok szerint eleve tejhiányra voltunk ítélve.
Valószínűleg a második babánál is előjön ez a betegség, és Ön biztos talál hibát, hol csinálhattam volna jobban - kérem a gyakori mellretételt és az információhiányt mellőzze.
Ma van egy 9 hónapos gyönyörű, békés, kedves kislányom, aki 7,75 kg, mászik, egyedül kapaszkodva feláll, felül segítség nélkül és imádja az egész kis családját. Mi is őt.