2008.04.26 20:30
Szerző: zorroné
Kiss Benedek születésének története
Benivel április 15-ére voltunk kiírva, de az aznapi ctg-n tisztán látszódott, hogy még egyáltalán nem kívánkozik kifelé. A doktorunk végignézte aznap az összes ultrahang leletünket és megállapította, hogy nagy valószínűséggel egy héttel később fog érkezni a babánk! Nem maradt más hátra, mint az, hogy várunk… Vártunk is, amire végre eljött a vasárnap reggel (április 20.), amikor is azt vettem észre, hogy a nyákdugóm szakaszosan távozik s közben teljesen rendszertelenül görcsölgetek! Úgy volt, hogy aznap be kell menjünk a kórházba egy nst-re, mert a 40. betöltött héttől már kötelező a heti kettő. Felhívtuk Katát (a szülésznőnket), aki mondta, hogy ha elkezdtem fájdogálni, akkor inkább ne menjünk nst-re, várjunk, hátha szülés lesz belőle. Vasárnap déltől már rendszeresek kezdtek lenni a fájások, 10 percenként jöttek, viszont alig tartott egy-egy fájás tovább 20-30 másodpercnél. Délutánra már 6-7-8 perces fájásaim voltak, egyre erősebbek, viszont még mindig nagyon rövidek. Este 10 körül már olyan 5 perceseket mértünk, ezért gondoltuk jobb, ha bemegyünk a kórházba. Kata bennt egyből megnézte a méhszájat, ami csak 1 ujjnyira volt nyitva, majd csinált egy nst-t. Az nst kimutatta a fájásokat, de annyira rövidek voltak, hogy Kata mondta, ezekkel nem lehet szülni. Azt javasolta, hogy menjünk haza, és akkor jöjjünk, ha már legalább 1 percig tart egy fájás és 5 percenként jön. Hazamentünk, megpróbáltam elaludni, de mondanom sem kell, hogy 6-7-8 perces fájások mellett egy percet sem sikerült! Hétfő (április 21.) reggelre sem lettek rendszeresebbek a fájásaim (talán csak kicsit hosszabbak), viszont már annyira szenvedtem, hogy ismét telefonáltunk, hogy mennénk be a kórházba, mert már 24 órája nem aludtam és teljesen kivagyok! Katával és a dokinkkal is beszéltem, azt mondták, hogy még bírjam ki délutánig, hátha rendszeresebbek lesznek, és 4 órakor menjünk be, akkor megvizsgálnak. Én már ekkor a csillagokat láttam, és minden fájásnál úgy szuszogtam, mint egy tüdőbajos. Kínomban órákat álltam - pontosabban egy vödrön és törülközőn ültem – a zuhany alatt, mert ott valamivel elviselhetőbb volt a dolog. Délután fél 3-ra eljutottam oda, hogy mondtam a férjemnek, hogy induljunk el, mert ha még várunk, én nem fogok tudni bemenni a kórházba, mert elájulok! Fél 4-re be is értünk, ahol már szerencsére benn volt a dokink, a rögtön meg is vizsgált. Kiderült, hogy a méhszáj már két ujjnyi, viszont a baba feje egyáltalán nincs beilleszkedve, ezért még hosszú lesz a dolog. Mondtam, hogy nem baj, de én innen már egy darabban haza nem megyek. Mondta, hogy nem is kell, mert legkésőbb reggelre meglesz a baba! Azért ez délután 5 órakor nem hangzott valami bíztatóan, de legalább volt egy tuti időpont az eddigi bizonytalanság után. A doki elküldött nst-re, ekkor még nem ért be Kata, ezért ezt egy másik szülésznő csinálta, de ő is nagyon kedves volt! Mondta, hogy most már jó kis fájásokat produkálok, ebből ma szülés lesz. Rögtön kaptam is egy adag antibiotikumot az nst közben a pozitív strepto miatt és mondta, hogy 4 óra múlva kapni fogom a következőt! Javasolta, hogy a rendszeresebb fájások érdekében zuhanyozzam a hasam egy labdán ülve a fájások alatt! Mondta, hogy közben behívja a páromat is, beöltözhet és segíthet zuhanyozni… A labdán egész kellemes volt, és mire végeztünk megérkezett Kata is. Ő megállapította, hogy elég pocsékul nézek ki és kérdezte hogy aludtam-e valamit és hogy tudtam-e enni! Mondtam neki, hogy 34 órája nem aludtam és 24 órája nem ettem. Ekkor javasolta, hogy a „vacsim” egy cukorinfúzió legyen, amit meg is kapok a szülőszobában. Nem ellenkeztem, főleg, mert láttam rajta is, meg a dokin is, hogy kicsit aggódnak azon, hogy fogom ezt fizikailag bírni végig ilyen előzmények után. Így aztán lassan összeraktuk a cuccomat, amit a szülőszobára vittem be, meg megkaptam a beöntést is, amit igazából ennyi szenvedés után valahogy meg sem éreztem! Bementünk a sárga szülőszobába, felmásztam az ágyra, megkaptam a cukor infuziót és vártam a fájásokat, amik jöttek is egyre erősebben és egyre rendszeresebben. A fájások között megpróbáltam 1-2 perceket aludni, mert már annyira kivoltam. Közben egyik kezemmel az ágyat, a másikkal a férjemet szorongottam, a lábammal meg támasztottam ki magam és közben már minden porcikám remegett a fáradtságtól. Párom folyamatosan masszírozott valami illatos cuccal, amit Kata adott, az sokat segített. A fájásszünetekben vízzel itattak, s közben mindhárman bíztattak, ami sok erőt adott a folytatáshoz. Nagyjából 10 óra lehetett, amikor az egyik fájás alatt a doki megvizsgált és mondta, hogy burkot repesztünk. Ennek nagyon örültem, mondván, hogy végre történik valami… Szépen kifolyt a magzatvíz és utána még erősebb fájások következtek. Itt szóltak, hogy nem jó ez a befeszített póz, ahogy eddig voltam, mert nem tudok tovább tágulni, legjobb lenne, ha térdelnék. Megfogadtam a tanácsot, így térdelve szenvedtem tovább, a fájások között meg ülve próbáltam aludni. A sokadik fájás után már egyre nagyobb nyomási ingert is éreztem, és aztán végre jött megnézni a doki, hogy áll a méhszáj. 4 ujjnyi volt akkor, mondta, hogy nem sok kell és eltűnik. Eltelt egy kis idő, újra megnézte, ekkor már csak nagyon-nagyon pici hiányzott, hogy teljesen eltűnjön, amire rásegített és kezdődhetett a kitolás. Addigra a térdelő pózban teljesen begörcsölt minden végtagom, mondtam, hogy kéne valami másik póz, mert így szétszakadok. Javasolták, hogy álljak fel, guggoljak bele, két oldalról pedig tartanak és úgy nyomjak. Hát ez a testhelyzet ez marhára bejött, úgy éreztem tele vagyok energiával, nyomtam amíg bírtam, közben meg az ágyra borulva pihentem. Nem sok idő telt el amikor mondta Kata, hogy ő már látja, és képzeljem el, szép nagy haja van. Ennek nagyon megörültem, meg aztán annak is, hogy mondták, üljek át a szülőszékhez mert mindjárt meglesz. Ráültem a szülőszékre, férjemet beültették mögém. Kata és a doki pedig odaült a matrac két szélére és bíztattak, hogy nyomjak. Rájöttem, hogy ez a póz még kényelmesebb mint az előző volt, és ebben a pillanatban már elhittem én is, hogy innen már nincs visszaút és tuti, hogy mindjárt meglesz és vége lesz. Egyszer csak Kata szólt, hogy nyúljak oda, mert már kinn van a buksija és simogassam meg a hajacskáját! Gyorsan odanyúltam és ettől úgy belelkesedtem, hogy egyből nyomni akartam, mert annyira szerettem volna már hogy kinn legyen. Hamarosan éreztem, hogy már tényleg jön ki a buksija, ekkor szóltak, hogy most ne nyomjak, nehogy sérüljön a gát. Ezután már csak egy két hosszabb nyomásra volt szükség és egyszer csak éreztem, hogy kicsúszott Beni, egy nagy adag magzatvíz meg elöntötte Katát. Ekkor már kedd (április 22.) volt, egész pontosan 0 óra 45 perc. Fel se ocsudtam és már ott volt az ölemben Beni! Egyetlen dolog jutott eszembe, mikor megláttam, hogy úristen milyen picike… Felfektettek a szülőágyra, Benit rám tették, közben a köldökzsinór meg a placenta még bennem volt. Lekapcsoltak minden lámpát és legalább egy fél órát voltunk így, Beni betakarva, néma csendben nézelődött kifelé. Ez valami leírhatatlan érzés volt, nem szólt senki semmit, csak néztük Benit! Ezután a férjem elvágta a köldökzsinórt, én pedig még megszültem a méhlepényt. Ezután Benihez bejött az orvos, megvizsgálta, lemérte, bebugyolálta, és odaadta a férjemnek. Közben a doki megvizsgált, mondta, hogy gátséreülés nem történt csak egy kis felszíni repedés, amit összevarr. Ez hipp-hopp meg is történt, egyáltalán nem éreztem fájadalmat és fura módon kimerültséget sem. Kata letisztogatott, behozta a hálóingem, segített a szülőágyon átöltözni és kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy teljesen. Erre megkérdezte, hogy akkor átmegyek-e a saját lábamon a gyerekágyra. Mondtam, hogy megpróbálhatjuk. Leszálltam a szülőágyról, megfogtam Beni kocsiját és kitoltam a váróba. A kinnt várakozó nagyszülők majdnem dobtak egy hátast, amikor megláttak, hogy vasárnap reggel óta tartó szenvedés után kedd éjszaka 3 órakor a saját lábamon jövök. Átmentem a gyerekágyra, kaptam egy kétágyas szobát, amibe egyedül voltam, befeküdtem az áhyba, és rögtön Benit is szorosan mellém fektették. Még azt is megengedték, hogy a férjem is reggelig velünk maradjon. Aludni nem nagyon tudtunk, csak néztük egymást meg a két órája született csöppségünket…
Ezúton is köszönök mindent férjemnek, Katának és Dr. Bálint Balázsnak! Nélkülük nem sikerült volna!