2008.04.20 17:01
Szerző: hoppá
Sziasztok, látom, hétvége van, pangás. Úgyhogy beterítem az oldalt (vagy a következőt) a szüléstörténetemmel. Előre is bocsi, nagyon hosszú lett!
Szüléstörténet
2008. február 20-án délelőtt NST-n voltam. BB megvizsgált, és megbeszéltük, hogy 28-án találkozunk, mivel a méhszájam még 2100-as. Így az egész napot lótás-futással töltöttem. Este 7-kor 30, majd háromszor 10 perces fájásaim voltak (nem volt túl fájdalmas), aztán elmúltak. Este lefeküdtünk aludni, de csak nem bírtam elaludni. Fél 11-kor egyszer csak valami hirtelen folyni kezdett ONNAN Szóltam apának: na, asszem indulhatunk, folyik a magzatvíz…. Erre apa: most hülyéskedsz??? Hát persze, ezzel szoktak
Na, szülésznőt felhívtam, mondta, hogy irány a kórház. Úgyhogy mentünk. Felvettek a szülőszobára, fájásom semmi. Megnéztek, méhszáj 2111. Mondták, hogy apa nyugodtan menjen haza aludni, ebből csak reggel lesz valami, aludjak a vajúdóban egy jót. Háááát, ott másra sem gondoltam, csak arra, hogy jót aludjak, mi??
Megjött a szülésznőm, mért fájásokat, meg Geri bébim szívhangját, minden oké, fájás nuku. Azért kaptam beöntést (én azt kértem kúp helyett, állítólag sokkal jobb) Majd éjjel 1 körül egyszer csak beindult a gépezet. Elindultak a fájások…. Fekvés helyett kipróbáltam az ülést. Háát, az sem volt kellemes… Fél 2-kor szóltam apának, a szülésznő pedig a dokimnak. Kettőre mindketten ott voltak. Vizsgálat, tágulgatok, tágulgatok. Csak így tovább. Zuhanyoztam párszor, és szenvedtem… Bementünk a szülőszobába, kipróbáltam a kéjgázt (kipróbáltam? Szerintem az összes gázt kiszívtam belőle ) zenvedtem, sehogy sem volt jó…Egy idő után közöltem BB-vel, hogy önkívületi állapotban vagyok, annyira nem akartam tovább bírni! Ő pedig közölte velem, ha így lenne, nem tudnék ilyet mondani
Szóval fájások ezerrel, Kata szenved, apa szenved, mert nem tud segíteni (pedig tudott, törölgette a homlokomat, inni adott, fogta a kezem) Bementünk a szülőszobára, feküdtem, zuhiztam, szenvedtem, és ez így ment órákig. Néha megvizsgált BB, egyre tágabb voltam, de még nem eléggé. Császárt akartam, és fájdalomcsillapítót, úgy éreztem, nem bírom tovább. BB felhívott egy anesztest, aki a város másik oldaláról bejött érzéstelenítőt adni. BB azt mondta, mindent úgy csináljak, ahogy az anesztes szeretné, úgy domborítsak majd, mint egy kiscica, ha már bejön. Hát úgy tettem. Az EDA nem fájt (volna, ha sikerül), de nem sikerült…. A kanülön nem ment át az érzéstelenítő… Hurrá, cső kihúz, BB megvizsgál. Hurrá, már 4 ujjnyi, mindjárt itt a kitolás. Aztán hajnali 6-7 felé (nem tudom a pontos időt, sőt az egész szülés alatt időzavarban voltam… Nagyon sok időnek tűnt minden.) jött a vizit (!). A fő-főorvos jött, BB mondta neki, hogy bő 4 ujjnyira ki vagyok tágulva. Ő is megvizsgált, majd flegmán közölte: maradjunk inkább szűk 3 ujjnyinál. És azt is mondta, hogy a császár sincs kizárva, mert nagyon passzentos a méhszájam. Na, ez nem hatott valami jól rám, amikor az embernek azt mondják, mindjárt itt az idő, erre egy másik közli, hogy mégsem
Na mindegy, a folyamat folytatódott. Ja, közben BB „nézegette” (méregette) Gerit, azt mondta, így tapintás alapján olyan 4.20-4.60 kg-ra saccolja…. Na, csak néztem, hogy fog ő OTT kijönni, ha ekkora Aztán újabb vizsgálat: 5 ujjnyi. Ha kakilási ingerem van, szóljak, akkor majd nyomni kell. Na, amikor ezt meghallottam, azt mondtam magamban: na, akkor mindjárt látom a drága kicsi fiamat! És jött az inger. Elmondta BB, hogy vegyem a levegőt, és hogy nyomjak. Apa a fejem alatt átkarolt, és együtt nyomtunk. BB mondta apának, ha meg akarja nézni a kisfia nagy haját, jöjjön. És apa ment, látta, milyen nagy haja van. A második nyomásnál mondták, még egy, vagy két nyomás, és láthatom a drágámat. Ott és akkor már tudtam, már csak egy nyomás, és kint lesz Ő. Minden erőmet összeszedtem, és egyetlen nyomásra kicsusszant (szó szerint) életünk értelme, drága egyetlen kicsi babánk. Szinte azonnal felsírt, és mi is sírtunk a boldogságtól!!! Apa elvágta a köldökzsinórt. Amikor rám tették, elhallgatott, majd megint sírt. Én pedig csak remegtem… apával könnybe lábadt szemekkel néztük egymást, és a kisfiúnkat. Igen, megszületett a drága kisfiúnk, akire annyit vártunk. Aki rugdosta a hasamat, csuklott a pocimban…. És most itt van, végre megérkezett!! Bármilyen fájdalmas is volt, nagyon megérte! Már másnap azt mondtam, akár jöhetne is a tesó. Tudom, hogy nem könnyű dolog a szülés, de ha csak ránézek a kisfiamra, minden fájdalmat és nehézséget elfelejtek. Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a kicsi fiam rám néz, és boldogan rám mosolyog. Ezért érdemes élni!!
És, ha újra kezdhetném az életem, és valaki megkérdezné tőlem, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt válaszolnám: ANYA, igen, így, csupa nagybetűvel. Nincs ennél szebb dolog a földön!!!