2008.03.06 16:46
Szerző: kikó70
Akkor íme a mi szülés-történetünk:
Csütörtök hajnal 3-tól éreztem az összehúzódásokat. Pont reggelre volt beütemezve az internet bekötése, amit sms-ben f7-kor lemondtunk. Reggel 7 körül viszont éreztem, hogy csökkennek a fájások, ezért Endre gyorsan hívta a szerelőt, hogy jöjjön, mert még sem szülünk egyelőre. Amikor bekötötték, akkor írtam nektek a rövid üzenetet, hogy megyünk a dokihoz, mert izgultam a vérzés miatt. Végül is telefonon megbeszéltük a dokival, hogy semmi baj, 5 perces fájásoknál menjünk be a kórházba. Lepihentem egy kicsit, majd rövid görcsökre ébredve, mondtam Endrének, hogy takarítsunk ki, ezzel is talán meggyorsítva a folyamatot. Egy törlés egy görcs…Úgy 19 óra magasságában már 7-8 perces fájásaim voltak, de még hátra volt a szellemekkel suttogó, gondoltam, azt még megnézem, aztán indulás. Fél 11 körül értünk be a kórházba. A szokásos procedúra, ctg, adatfelvétel, ügyeletes doki-turi (hú, de szar volt…) 2 ujjnyi, borotválás, beöntés, wc, zuhanyozás. Éjfél után megkaptuk a kettes szülőszobát, becuccoltunk. A fájások közben szépen jöttek egyre sűrűbben. Nem ültem, nem feküdtem le, csak járkáltam fel és alá, nekem így könnyebb volt átvészelni ezt a tágulásos időszakot. A szülésznő rögtön kiszúrta, hogy milyen stresszes és feszült vagyok, úgyhogy jónak látta egy kis nospa adagolását. Branült rakott a karomba és kaptam szépen fokozatosan 2 nospa injekciót. A szülésznő mondogatta, hogy lassan hívja az ügyeletes dokit, hogy burkot repesszen, amitől én iszonyatosan féltem. Az óránkénti tágulási vizsgálatot is alig bírtam, úgy fájt, hogy könyörögtem, hogy hagyja már abba. Na ezek után lett volna egy idegen doki általi burokrepesztés meg vizsgálat, hát az én agyam jól megrepesztette a burkot. Hála, ügyeletes doki törölve . Ezek után ráültem a labdás székre úgy, hogy a ctg újra rajtam volt. Ekkor már olyan elemi erővel törtek rám a fájások, hogy kértem a szülésznőt, hagy álljak fel, mert belehalok, ha itt kell ücsörögnöm. Mivel a ctg-t már nem vette le rólam, egy megoldás maradt, feküdjek fel a szülőágyra. Iszonyat volt, csak mentem volna, kértem újra és újra, de nem mehettem már sehová. Mondta, hogy hívja a dokit. Kb. egy negyed óra múlva meg is érkezett. Én, mint tapasztalatlan, először szülő nő, azt sem tudtam, mi következik, valahogy eszembe sem jutott, hogy már nyomnom kell. Csak valahogy csillapodtak a fájások, ezért kaptam egy kis oxitocint, ami aztán ismét jól bedurrantotta a fájdalmakat. Endre úgy bíztatott, hogy ezek legyenek életem legfájdalmasabb percei, hiszen a cél a gyermekünk megszületése. De ott abban a helyzetben nehéz ezt egyszerűen tudatosítani. Kínálgatott vízzel, törölgette a nyakam és homlokom, de már csak kézmozdulatokkal jeleztem az igeneket és nemeket. Kezdtek elviselhetetlenné válni a fájásaim. Érzéstelenítőért és császármetszésért könyörögtem, elhangzott a „meg fogok halni” is. A dokim hidegvérrel, teljes nyugalomban leszerelt pillanatok alatt. A császárra az volt a válasza, hogy már a szülőcsatornában van Zalán és így az már nem lehetséges, az érzéstelenítés pedig minimum fél óra, ami alatt meg már meg is szülök. A férjem is öntötte belém a lelket azzal, hogy képes vagyok megszülni a gyermekünket, meg tudom csinálni, és kerüljük el a műtétet, ami lehet, hogy könnyebbnek tűnik, de utána hosszabb a gyógyulás. Az biztos, hogy hármukkal szemben kisebbségben éreztem magam a császárt és az érzéstelenítést illetően. Nagyon nehezen mentek a nyomások, mert éreztem, hogy egyre fogy az erőm. Egy fájási ciklusra három helyett csak kettőt tudtam nyomni. A dokimon is láttam, hogy kezdem megtépázni a türelmi készleteit. Feküdtem az ágyon, egyik oldalamon a szülésznőmbe a másikon a férjembe kapaszkodtam, mert a térdemről állandóan lecsúszott a kezem, a dokim meg tágított és bíztatott, hogy látja már a kicsi haját. Megjegyezte, hogy elég erős a fenékizomzatom, ezért megy nehezebben a nyomás, túl kötött vagyok. Ezen egy kicsit elviccelődtünk - jó, mi, szülés közben- csak most éppen háj borítja . Nagyon nehezen, de Zalánom araszolt előre. Aztán látom, hogy a dokim egy rudat erősít az ágy egyik oldalára. Úgy emlékszem, meg is kérdeztem, hogy kapaszkodhatok-e belé, mire a szülésznő mondta, hogy meg kell osztoznom a doktor úrral a rúdon. Akkor még nem sejtettem, hogy mire is való az a rúd, de hamarosan rá kellett jönnöm, amikor az orvos egy nyomás alkalmával az ágy másik oldaláról átnyúlt, megragadta a rudat, és a két alkarjával egyszerre kezdte nyomni a babámat ki a hasamból. Az első nyomásnál már kijött a fejecskéjének a teteje, szólt az orvos, hogy nyúljak oda. Erre odatette a kezemet és egy kis puha valamit éreztem, ami óriási erőt adott nekem, mert már nagyon a végét jártam. A második doki általi segédkezésnél, kijött a babám fejecskéje, majd a vállai, végül kicuppant az egész kicsi teste belőlem. Megkönnyebbülést éreztem hirtelen, bár alul még mindig fájtam. Endre elvágta a köldökzsinórt a doki fotózott. Egy gyors fürdetés után rám rakták a kicsinyemet, aztán nyomást éreztem a hasamon, a dokim kinyomta a méhlepényt belőlem. A varrást inkább nem részletezném, szörnyű volt. Vágtak is, repedtem is, kívül is, belül is…
Iszonyat hosszú volt, csak kifeszítettem magam és vártam a dolog végét. Nagyon nehezen jött el…
Amikor vége lett, a szülésznő lemosott, lefertőtlenített alulról, segített átöltözni a saját hálóingembe, és hozta a kisfiamat. Segített mellre tenni. Olyan ügyes volt ez a kisember, hogy azonnal bekapta a cicit és szívta nyelte a semmit. Kb. fél órát volt velem a kicsikém, amikor levitték a csecsemő osztályra, ahol rutinvizsgálatnak vetették alá.
Hát ennyi lenne a mi szülés-születés történetünk. Nehéz volt, de megérte, imádom a kisfiamat, és már nem is emlékszem, hogy mennyire fájtam.
)
másodszro meg a két nagyot a MÁV-ban szültem a híres baba.barát jellege miatt,szal a dokim a nagy egyészségügyi deform 
