Sziasztok Lányok!
Először is köszönöm mindenkinek hogy így szorítottatok nekünk, nagyon aranyosak vagytok, nagyon jól esett!
Tegnap már elkezdtem írni a mi kis történetünket, de Bence baba közbeszólt, úgyhogy nem tudtam befejezni
Remélem most sikerül elküldenem...
Szombat délután végre mi is hazajöttünk!!!
Igaz még picikék vagyunk (2110-zel hoztuk haza, de azóta már 2160, szóval szépen gyarapodunk), jó sokat eszünk, úgyhogy reméljük minden rendben lesz!
A mi babucink egyébként annyira tündér, hogy tényleg csak eszik-alszik, a hangját alig hallottuk még, leginkább csak pelenkázáskor, de akkor is csak azért, mert utána jön a szopi és már nagyon türelmetlen
Az első éjszakánk nem volt valami pihenős, 3-ig a férjem ült a kiságy mellett, utána reggelig én. Annyira aggódunk a picurkáért. Ma már egy kicsit többet pihentünk, de van még mit bepótolni
, a lényeg hogy itthon vagyunk Apával
Szóval kezdem az elején:
Mint már tudjátok, volt pár vérzésem, ami miatt várható volt hogy egy picit korábban jön a baba, na de erre azért nem számítottunk. Hétfő éjszaka (szeptember 1-én) annyira megindult a vérzés, hogy alig tudtunk bemenni a kórházba, úgyhogy mivel sejtettük (és láttuk) hogy ez most már nem vicc, vittük a kórházi csomagot is. Ekkor még nem voltunk idegesek, legalábbis nem nagyon
3/4 1-kor felhívtam a választott szülésznőmet hogy most indulunk, röviden tájékoztattam, azt mondta azonnal indul. Hát tényleg mire mi beértünk, az ügyeletes doki megvizsgált, már ő is ott volt. Addigra már közölték hogy hívják az orvosomat, mert itt bizony gondok vannak, és biztosan császározni fogank még ma éjjel. Na ekkor kezdtünk el izgulni. A doktornőm is hamar beért, hipp-hopp összekapták magukat és egy infúzióbekötés + katéter után már vittek is a műtőbe. Beöntést viszont nem kaptam, aminek nagyon örültem
Igazából annyira gyorsan történt minden, hogy felfogni sem volt időm, hogy én ma anyuka leszek. Viszont már a szülőszobán is, amikor rátették a ctg-t a hasamra, már nagyon remegtem, nem bírtam abbahagyni, és ez csak tovább fokozódott mikor betoltak. Úgy éreztem hogy szinte pattogok az ágyon. Utólag mondták hogy egyrész a sokktól, ami ilyenkor éri az embert, másrészt légkondis a műtő, és valószínűleg fáztam is. Pár perc alatt bekötötték a spinális érzéstelenítőt és már le is fektettek. Ezt nagyon gyorsan csinálják, mert szinte az utána következő percben már el is zsibbadt a talpam, és 10 percen belül melltől lefelé semmimet nem éreztem. Azt sem tudtam mikor kezdték el a műtétet, egyszer csak annyit éreztem hogy jól megnyomták kétszer a bordáimat, úgy hogy fel is nyögtem, mert totál kiszorították egy pillanatra a levegőt belőlem, és már fel is sírt Bencike
Nagyon édes hangja volt, olyan kis halk, bár lehet hogy csak távolról hallottam. Megmutatták és már vitték is mérni meg bebugyolálni. Nem tudom hány perc telhetett el, mert teljesen elveszítettem az időérzékem, szerintem egy kicsit el is aludtam, és csak arra emlékszem hogy odanyomták az arcomhoz a babát hogy adhatok neki puszit. Félkómában megpuszilgattam, majd elvitték. Engem még összevarrtak, amiből persze semmit nem éreztem és az volt a furi hogy nem is hallottam beszélni ott az embereket közben, pedig voltak vagy hatan-heten. Mikor kitoltak, a férjem már kint várt (ő egy üvegablak mögül végignézhette a műtétet, persze a lefüggönyözött részen ő sem látott át szerencsére) és nagyon boldog volt!
Mondta hogy milyen aranyos a baba, és ott rögtön meg is mutatta a fényképeket is a mi kis Bencénkről. Ez nekem nagyon jó volt, mert szinte semmire nem emlékeztem belőle, hiszen csak egy pillanatra láttam.
Ezek után bekerültem egy külön szobába, valami őrző féle, ahol csak reggel 9ig maradhattam. Jött reggel a nővérke hogy keljek fel, most megyünk zuhanyozni. Azt hittem csak viccel, de sajna nem
Sőt nem is segített felkelni, mert azt mondta azzal csak rosszabbat teszünk és nagyon fog fájni a seb, ha ő húz fel. Kaptam egy kötelet az ágy végére, azzal próbáltam magam felhúzni... ami nagy nehezen sikerült is, de azt az érzést nem kívánom senkinek. Kicsit elsötétült előttem a világ, de szerencsére nem ájultam el. Tusolás után átkerültem egy másik szobába, és amint lefeküdtem, rá fél órára megérkezett a férjem és az anyukám. Ismét fel kellett kelnem, mert a szobába nem jöhettek be, nekem kellett kivánszorognom. Szegényekkel 10 percet tudtam lenni, mert alig volt erőm. De úgy voltam vele hogy minél hamarabb felkelek, annál könnyebb lesz. Ezért aztán délután úgy gondoltam hogy ha törik ha szakad én felmegyek egy emelettel feljebb, hogy láthassam a kisbabám, aki az intenzíven volt az inkubátorban. Nem volt könnyű, de megérte
Annyira gyönyörű volt, még úgy, csövekkel az orrában-fejében is. Annyira sajnáltam szegénykét. Sajnos csak egy pár percet tudtam gyönyörködni benne, de másnap lehetőség volt rá hogy felkerüljek egy másik szobába, ami csak kettővel volt az intenzív mellett. Így már a 3. ágyon feküdtem két nap alatt... A lényeg viszont innentől már csak az volt hogy 3óránként bemehettem a babámhoz megsimogatni, beszélni hozzá egy kicsit. És ez nekem mindennél fontosabb volt. Sajnos a 12 nap alatt amit a kórházban töltöttünk, jó párszor elkapott a sírógörcs, leginkább az izgalom miatt, de gondolom azért is, mert akkor jött ki rajtam ez az egész császár dolog, meg az is hogy korábban jött a baba.
Egy hétig a kezembe sem vehettem Bencikét, mert addig az inkubátorban feküdt. Viszont kedden nagy meglepetésemre az egyik szoptatási időpontban jött a csecsemősnővér egy rugdalózóval a kezében hogy akkor most megpróbálhatjuk a szopit! Hát én olyan boldog voltam!!! Hihetetlenül jó érzés volt a kezembe venni ezt a kis csöppséget
olyan kis pici volt, és törékeny, kicsit féltem is megfogni, de szerencsére minden simán ment. Az én kis drágám elsőre 35 grammot szopizott, aminek híre is ment a kórházban, mert állítólag erre még nem volt példa. A többi baba, aki ilyen ki súllyal született elsőre általában 5-10grammokat szokott, de Bence nagyon ügyes volt. Innentől kezdve 3óránként én voltam az első aki a szoptatási időben megjelentem az intenzíven
Mivel nagyon szépen szopizik, és már semmilyen kezelést nem kapott, nagyon szerettünk volna már hazajönni. De sajna még nem engedtek, elvileg csak e hét végén jöhettünk volna haza. Aztán szombaton délelőtt már nem bírtam, sírdogáltam kicsit, és a doktornő hazaengedett minket, igaz alá kellett írnom egy papírt.
Telefonáltam a férjemnek hogy hozza a babacuccokat mert megyünk haza
Szegény tisztára meglepődött, de nem telt el félóra, és már ott is volt
(Ja, és úgy hogy mikor hívtam, épp a kórház parkolójában volt, hozta nekem az ebédet. Amit aztán gyorsan haza is vitt és lecserélte a babaholmikra
)
Az első éjszakánk elég rázós volt, de nem Bencike miatt, hanem az én aggódásom miatt. Egyszerűen nem mertem lehunyni a szemem, ott ültünk az ágya mellett. Ma éjszaka pedig velünk aludt, mert így legalább rá tudtunk figyelni. Holnap a férjem beszerez egy légzésfigyelőt, és akkor talán sikerül egy kicsit megnyugodnom
De úúúgy aggódom!
Egyszóval tündérien nyugodt kisbabánk van és mi nagyon-nagyon boldogok vagyunk!!!
Remélem hamar belerázódunk a hétköznapi rutinba és akkor tudok sűrűbben is jönni!
Bocsi hogy ilyen hosszú lettem, de még oldalakat tudnék írni róla
Üdv mindenkinek:
Vera + Bence 14 napos