2008.01.18 04:31
Szerző: manka79
Szeretettel nektek! Ja, és mindenképpen írjatok ti is, amígy friss az élmény! Ahogy telik az idő, úgy változik az emlékezetetekben és nem hozható vissza, amit akkor leírtatok! Puszi
Lőrincz Szonja születésének története
2005. február 13-án, vasárnap éjjel 1 órakor egy nagy pukkanást hallottam a pocakomban. A férjemmel csomót mászkáltunk aznap, sőt, még a sógoroméknál is voltunk babaruhákért. Nem mertem felállni, ez nem lehet az, hiszen ez még csak a 36. hét. De aztán mégis megtettem, mert éreztem a nedvességet. Szóltam apának és akkor hirtelen mindketten kétségbeestünk, mert annyira fura volt, hogy eljött a nagy nap, amit olyan távolinak hittünk! Felhívtuk Katát, a szülésznőt és mondta, hogy zuhanyozzak le, készüljek el, és szép lassan menjünk be a kórházba. Felhívtam anyát és persze, hogy amikor meghallottam a hangját, elsírtam magam. Apának mondtam, hogy mit pakoljon be, ő le-föl rohangált, én meg csak ültem, és arra gondoltam, hogy nemsokára találkozok vele! És megismerem azt a kis lényt, akit már amúgy is nagyon jól ismerek!
Fél 3-3 körül beértünk a kórházba, besiettünk a szülészetre, ott az ügyeletes szülésznő rátett az NST-re, amíg Kata meg nem érkezett. Hallgattam Szonja szívverését, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy bizonyos értelemben el kell válnunk egymástól. Megérkezett Kata, és az ügyeletes doktornővel felvették az adataimat, megvizsgáltak, mondták, hogy 48 órán belül mindenképpen meg kell születnie. Ekkor még csak bő 1 ujjnyi volt a méhszájam, fájásaim pedig egyáltalán nem voltak, csak a magzatvíz csordogált. Elhelyezkedtem a vajúdóban, mondták, hogy pihenjek, apa meg menjen nyugodtam haza, mert eltart még egy kis ideig, mire ebből baba lesz. Bekötötték az infúziót, mert másnap mentem volna a hüvelykenet-eredményért. Persze, hogy nem tudtam aludni, hiszen olyan izgatott voltam! Álltam a vajúdó ablakánál, néztem a havas fákat, majd a pocakomat, amiben vígan mozgolódott Szonja, készült a nagy útra. Igyekeztem az emlékezetembe vésni az érzést, amitől nemsokára meg kellett válnom. Közben apával konzultáltam, hogy mi az, amit otthon hagytunk, és mit kell még gyorsan venni. Mivel Szonját későbbre vártuk, ezért csomó minden nem volt még előkészítve. És az én drága férjem aznap éjszaka nem aludt semmit, hanem a Tescoban pelenkát vásárolt… Nagyon vártam, hogy megérkezzen a reggel. Ekkorra már enyhe, egy kisebb menstruációs fájdalomhoz volt hasonlítható, de még csak hébe-hóba jöttek ezek a kis fájások. Közben a legjobb barátaimnak megírtam, hogy bejöttünk a kórházba, így ők folyton a férjemet hívogatták, hogyan áll a helyzet. Megérkezett Szonja leendő keresztapja és egy közös barátunk, a három fiú kint várakozott én meg gyakran bent pihentem, mert délelőttre már nagyon fáradt lettem. Dél körül már kicsit gyakrabban jöttek a fájások, de koradélutánra is még csak szűk 2 ujjnyi voltam. Közben Kata nem volt ott, ami elég rossz volt, csak telefonon hívott, hogy hogyan állunk. Egy másik szülésznő rátett az NST-re és jó egy óráig rajta felejtett… Szóval délután kint beszélgettünk a fiúkkal és ahogy telt az idő egyre rendszeresebbek lettek a fájások, egyre tovább tartottak, de nagyon zavart, hogy amíg vajúdok, ha a párommal akarok lenni, akkor kint kell lennem a váróban, ha meg pihenni akarok, akkor meg egyedül kell lennem a vajúdóban. A fiúk felváltva mérték a fájásokat, amik egyre erőteljesebbek lettek, de még elviselhetőek voltak. 5 óra körül megvizsgált az ügyeletes orvos, és közölte, hogy most már 4 ujjnyi, az ügyeletes szülésznő előkészített, beköltöztünk az alternatív szülőszobába. Beültem a kádba, ami nagyon jó volt. Negyed 7 körül megérkezett az orvos, ki kellett szállnom a kádból, hogy megvizsgáljon és már nem is engedett vissza. De nem azért, mert már szültünk, hanem azért, mert kaptam az oxitocin infúziót, hogy Szonjának megkönnyítsük az útját. Szenvedtem azon a szörnyen kényelmetlen szülőágyon vagy széken és csak Kata illóolajos masszírozása enyhített némiképp a fájdalmaimon. Közben apa végig velem volt. Olyannyira elkezdtem görcsölni, hogy az erőteljes méhösszehúzódások hatására hánynom kellett. Az orvosom nem nagyon engedte, hogy olyan pózban legyek, ahogy szerettem volna, nem engedett le a szülőszékről. 8 körül már olyan elviselhetetlenek voltak a fájások, hogy úgy éreztem, nem bírom és most rögtön itt hagyok csapot-papot, csináljon mindenki azt, amit akar. Közben egyre több oxitocint kaptam, a fájások még jobban erősödtek.
És akkor éreztem, hogy talán most nyomnom kell. Ekkor hirtelen nagyon sokan lettek a szobában. Nagyon megkönnyebbültem, hogy minden egyes fájásnál, ha nyomtam, már nem fájt annyira. Lélegeztem, ahogy tanultam, apába kapaszkodtam, és már lehetett látni a buksiját (legalábbis apa látta). Az osztályvezető főorvos is felmérte a helyzetet (azt hiszem, korszülésnél kötelező ott lennie), különböző testhelyzeteket vettem fel, mert már 1 óra is eltelt, de Szonja nem mozdult a szülőcsatornából. Én csak nyomtam, nyomtam, de ő nem haladt és éreztem, hogy már nagyon fogytám van az erőm. Miután már több mint egy órája tartott a kitolási szakasz, az orvosom úgy döntött, hogy „kinyomják Szonját”. A lábaimat kétoldalt a dokikban megtámasztottam, apa nyomta előre a felsőtestemet és az orvosom nyomott egy nagyot a pocakomon. Ekkor olyan nagy megkönnyebbülést éreztem és semmihez sem hasonlítható gyönyörűséges érzésben volt részem, amikor kicsusszant a kis nedves teste. Ekkor 21 óra 36 perc volt. Megszületett a gyermekünk. Még hallottam, ahogy kis idő múltán felsírt, majd valószínűleg egy picit elájulhattam, mert csak arra emlékszem már, hogy oldalra nézek, a gyermekorvos kezében van az édes kis teste és apa sertepertél a doki mögött és rászól, hogy finomabban fogja… Sajnos nem tették rám, ott akkor ezt nem is fogtam fel, és csak felöltöztetve hozták oda hozzám, aztán elvitték a csecsemőosztályra. Nagyon remegtem és fáztam, de be kellett varrni a sebet és még a méhlepény is hátra volt. Megnézték, maradt-e bent még valami, ami iszonyatosan fájt. Ezután rögtön mély álomba merültem, és csak 2 óra múlva ébredtem fel.
Ettől a naptól változott meg teljesen az életem és ettől a naptól kezdve lett Szonja a legfontosabb emberke az életemben. És itt már egy másik történet kezdődik.