Lányok,
Olyan gyönyörűek a babák a képeken!!! No meg Ti is! Remélem, hamarosan én is tudok beapplikálni ide egyet magunkról, le kell kicsinyíteni először.
"közkívánatra": Az én depim (akit nem érdekel, ugorjon!)
Namármost én Kertikirihez csatlakoznék, akihez hasonlóan én is profin beleástam magam a terhesség-szülés témakörbe, volt egy szépséges terhességem, egy fantasztikusan jó kis szülésem (indított szülés, kölök négy és fél óra alatt megérkezik), eltöltöttem három csodálatos napot a kórházban, ripsz-ropsz regenerálódtam...
De hogy utána mi lesz, arról csak halovány elképzeléseim voltak. Egy rózsaszínű, babázós-cicázós (van két macsekunk) mesevilágot képzeltem el magamnak. Azt hittem, egy újszülött vagy 1. édesdeden alszik, 2. édesdeden gőgicsél, 3. édesdeden szopizik anyjának kebeléből. Az "ordít, mint a sakál" opció nem szerepelt az én elképzeléseim között. Nem vagyok egy buta liba, legalábbis aszt hiszem, de tényleg nem tudom, mi a fenét képzeltem!!!
És akkor hazamentünk, és az én addig békésen egész nap alvó leánykám átment bőgőmasinába. Volt, hogy 6, azaz hat órán keresztül üvöltött. Kb. a 3. óra után már én is.
Mivel péntek éjjel lövellt be a tejem, és szombaton engedtek haza minket, senki se tanított meg szoptatni. Ennek eredményeképp egymás után háromszor vágtam tönkre a mellbimbómat. Ekkor kezdtem el használni a bimbóvédő nevezetű találmányt, örültem, mint majom a farkának, de azt senki nem mondta, hogy azzal a gyerek nem fog szopni rendesen, csak átmenetileg szabad használni. És hiába fogyott a gyerek, és hiába üvöltött fél napokat, olyan szinten ki voltam bukva, hogy nem vettem észre, hogy éhes!!!
Képzeljétek el az alábbi szitut: a gyereket hajnali 4-kor megszoptatom, utána ordít két órát, ismét megszoptatom, és közben azon gondolkodom, hogy ha végzek, kimegyek a Dunához, leugrom a hídról, és hogy a hullámat könnyű legyen azonosítani, a zsebembe beteszem a lakcímkártyát, mert az laminált, de előtte még írok egy levelet a férjemnek, hogy mikor kell a macskáinkat legközelebb oltásra vinni... És akár hiszitek, akár nem, hetekig azzal vigasztalódtam, hogy a vízbefúlásom részletein agyaltam!!!
Utólag már sokmindent másképp látok, de akkor meg voltam róla győződve, hogy ez a feladat túlnő rajtam, és nem vagyok alkalmas az anyaságra. Ha sírt a baba (márpedig sírt gyakran), leizzadtam fél másodperc alatt. Hetente kb. 4-5x sírógörcsöt kaptam. Öklömnyi volt a gyomrom, alig ettem (igaz, időm se volt rá). Tíz nap alatt fogytam 10 kilót. (Halálkomolyan.) És mivel vidékről költöztünk fel Pestre, még segítségem se volt az első hetekben, a férjemen kívül, aki ugye szintén zéró tapasztalattal bírt, a védőnőnk meg egy csődtömeg.
Aztán Eszter 5 hetes volt, amikor egyszer csak rámmosolygott. Ez a pozitív visszacsatolás kellett a fordulóponthoz. Utána még volt egy-két hullámvölgy a szoptatási kudarcok miatt, de amióta bevezettük a tápszert a szopi mellé, és nem szoptatok éjszaka, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. Mostanában, ha ideges vagyok, nem Eszter miatt van, hanem vagy saját magamra haragszom, vagy a férjemre, hogy nem segít (eleget).
Ja, azt rólam tudni kell, hogy soha nem voltam hajlamos a depresszióra, sőt, kifejezetten optimista szemlélettel bírtam/bírok. De ez az anyaság-dolog eléggé megvisel/t.
Képzeljétek, tegnap Eszter nevetett! Megcsikiztem és gurult a kacagástól! Majd megzabáltam!!!
Na, már megint olyan hosszú voltam. Sziesztázik a babóca...
biztos vmi front....
) Őfelsége pincére voltam
kg-ra, úgy néztem ki, mint a halottak... szval igazából nehéz lett volna nem észrevenni...
