Helló!
Libusom!
NA azért örök optimistától olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől. Itthon szoktam ríni, mikor miért.
Zsuzsu!
Én már nem innen kezdtem a tudatos +++ gondolkodást. Amikor 19,20,21 lettem nyomasztott, hogy nekem nincs pasim. Úgy láttam, hogy még a buszon is mindenki inkább áll, mintsem mellém üljön. Aztán a húgom közölte, hogy talán ezt sugárzom magamból. Akkor egy délutánon szépen lementünk a suli számcsigépcsitermébe, és feliratkoztam a randivonalra. Na aztán egy pár hónap múlva innen jött Kofa. A lényeg, hogy baromi tudtaosan elkezdtem nyitni, és kezdtem azt programozni, hogy én mégiscsak egy szép, bájos csaj vagyok, csak eddig még nem jött a nagy Ő. Nem mondom, baromi nehéz volt. Aztán utána ugyanígy az állással. Mindenkinek volt ismije, apuci az egyetem után, nekem meg majd egy év múlva sikerült, akkor is kifogtam egy maffiózót. Viszont maffiózónál megtanultam pályázatot írni profin, és onnan egyenes út vezetett a pályázatkezeléshez még a minisztériumba is. El kellett magammal hitetni, hogy megy ez nekem, csak hátszél nélkül., és nem egy topmodell külsővel kicsit nehezebb bekerülnöm.
Aztán már állásom is volt, meg pasim is (nem is akármilyen), de a gyerek nem jött, majd ment. Na ehhez egy reg. pozitív enerdzsit kellett programozni. Aztán lett gyerek is. Na nem az a nyugodt édibédi fajta, hanem az az örökmozgó, saját határozott akarattal rendelkező. Viszont az első perctől társaságfüggő, mindenhol jó, de otthon nem típus. Most meg ez kapóra jön, mert mennem kell.
Így egyedül buszoztam, vonatoztam, metróztam (lefelé mozgólépcső brrr) sétáltam, jogsim nincs. A játszókon sem vagyok antipata, mert nekem baromira kell a felnőtt közeg. Volt úgy, hogy összecsomagoltam a kölköt, és behúztunk a Westendbe a korisokat nézni. Tudom baromi hülyén hangzik, de kellett, hogy ne itthon pünnyedjünk. Járok misére, hétvégéink menősek, és szerveztem baba-mama klubot, ami ugyan bedőlt, de lett egy konduktar csaj barátosném.
És mától megyek vissza énekelni a kórusba.
És most érzem, hogy Kingának jobb lenne a bölcsi, nekem pedig dolgozni, alkotni. Persze se bölcsi, se melóhely, de már megszoktam, hogy nekem csak a nehezített terep megy. A régi helyre én se szívesen mennék vissza, mert a főnököm legszívesebben a hasam rugdosta volna, mert neki a karrier összejött, de semmi más nem, és már a hasam látványától is szenvedett. Persze nem tudta, hogy nekünk sem egy becsúszott esemény a gyerek, mert ugye nincs a homlokomra írva.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy nekem segített az Isten, mert mindig csinált olyan szitukat, amik megoldhatatlannak tűnnek, de aztán kaptam megoldóképletet is. Meg az, hogy néha tudatosan kellett erőt vennem magamon, és menni előre. Amikor már vénültem, és nem volt pasim, akkor kellett a húgom, akkor észheztérítsen, mert kafán kezdtem egy eszelős lenni kívül belül. Aztán kell nekem Kofa, aki partner, és néha bizony kihúz a gödörből. Tudja mekkora társaságigényem van, ezért csinált nekem blogot, Kingával már 2 hetesen babatalálkára ment, három hónaposan csibetáborba és ha én azt mondom, hogy jaj most olyan rossz az idő, valszeg inkább itthon maradunk, akkor jön, hogy elvisz, vagy igenis tessék menni. És még ezek ellenére is néha elkap az egyedüllét, és nehezen viselem Kinga grand hisztijeit.
Ja és képzelheted, Kinga még csak most jár, eddig mindent összemászott nem gyengén volt koszos mocskos, és ugye néha turkált a szájában, de az Isten itt is velünk van, mert olyan bitang immunrendszert adott neki, hogy még nem volt komoly baja, eddig egy 3 napos láz volt csak. (Meg csak csendben jegyzem meg, nézd meg a pici digókat, átmegy rajtuk az úthenger, és meg se kottyan nekik, pedig ott aztán van mocsok, meg ürgeperkelt. Szóval szerintem több van bennük, mint mi gondolnánk)
Na nem írok többet erről, mert már így is sok voltam.
Dobok két képet. 2 Uncsitesómék nálunk jártak. 57 négyzetméteren 15-en voltunk. A nagymamik az összes uncsijukkal. (Anyunak csak egy van, a tesójáé a többi.
) és egy kép, amin Kinga jár, fogócskáztak.