Szóval a szülés...
Elég érdekesen alakult a dolog, hisz még lett volna ugyebár időnk a kicsibébi érkezéséig.
Lényeg az egészben az, hogy bent a toxémiám próbálták uralni, szedtem vérnyomáscsökkentőt, a vizeletfehérjémre (amit 1 héten egyszer néztek, hát nem röhej?) azt mondták, épp az alsó határértéken van. Viszont a vizesedésem elég gáz volt, hiába tartottam én gyümölcsnapot, meg ittam ezerrel, csak rosszabb lett. Már alig bírtam lábra állni.
Szerdán jött a nagyvizit, ahol a vizitelő doki kérdezte, minden rendben van-e, és hogy miért is vagyok bent? Mondtam igen, jól vagyok, ez és ez van, meg biztos a tavalyi miatt is jobb, ha itt vagyok, biztos kezekben. Aztán meglátta a lábam, és kérdezte, nem akarja, hogy ez a gyerkőc inkább kint legyen már?
Hát mit mondtam volna? El kezdtem bőgni, hogy dehogynem, úgy szeretném már, ha itt volna kint.
Na, akkor mit szólnék a holnaphoz, vagy akár már délután? Jó, rendben, akkor készítsék elő császárhoz. Hú, elöntött a víz, mondtam, beszéljük meg a dokimmal, mert mi sima szülést terveztünk.
Felhívták a dokim, ő is meglepődött, de végül azt mondta, csináljuk meg, ez a biztos.
Szóval fél órán belül fent voltam a műtőben.
(Megyek megnézem a bébit, túl nagy a csend!)
Na, közben felkelt, túl vagyunk egy ismételt kínlódásos szopin, folyton úgy látom, csak nyamnyog a cicin. Mindkét cicit odaadtam neki, de fogalmam sincs, mennyit evett, mert úgy ficergett a mérlegen, a fene egye meg, így nem is tudom, mennyit kellett volna pótolnom neki. Így nem adtam semmi többet.
Közben eszembe jutott következő problémám... egyszerűen nem hajlandó büfizni! Ha a vállunkra tesszük, rögtön felébred, ficánkol! Így általában letesszük aludni, oldalt fekvő helyzetben, de mégis félek. Ja, meg persze ha nyűgösködik, odaadom neki a cumit, de gondolom, ez meg veszélyes lehet, mert ha mégis bukna...
Ááá, teljesen kész vagyok!
Úgyhogy arra jutottam, hogy megpróbálok legközelebb fejni, megnézem, mennyi jön le szopi időben, és odaadom neki cumisüvegből. Legalább látom, mennyi termelődik kb. Mert így hogy nem tudom mérlegelni, kriminális a helyzet!
Na, tehát a műtőben voltunk... vigyorogva, mindenkit jó kedvre derítettem. Kérdezték is, mi van velem? Mondtam, boldog vagyok, mert tudom, már nem kell sokat várnom, hogy láthassan tündérkémet!
Közben Danit is beöltöztették, merthogy képzeljétek, aznap teljesen véletlenül meglátogatott 2 körül, amit eddig sosem tett. Mintha csak odafentről küldték volna!
Aztán beszúrták az érzéstelenítést nagy nehezen, mivel 4x kellett próbálkozni, annyira ödémás volt már a hátam is!!!
Utána meg már semmit nem éreztem, pedig szóltak, hogy elkezdődött minden. Olyan voltam, mint akit kupán vágtak, nem is voltam magamnál. Néha kis húzódást éreztem, ahogy rángatják a hasam, és egyszer csak mondták, hogy na, itt van a fejecskéje... aztán arra emlékszem, hogy azt mondják, 3 óra 33, és hogy a hasamra tették a drágám, pedig semmit nem éreztem belőle!
![Sad :(](./images/smilies/icon_sad.gif)
Olyan rossz volt, hogy nem ölelhetem magamhoz. Megmutatták, én persze elérzékenyültem, Dani is nagyon!
Aztán vittek az intenzívre, ott töltöttem egy éjszakát. Hát, ez katasztforális volt, szúrkáltak mindenfélével, nyomogatták a hasam, de jó is volt benne, mert a szomszéd ágyra utánam vittek egy kismamát, szintén toxémiával, de neki már súlyos volt. Úgyhogy jól elbeszélgettünk. Kérdezgettük egymást, neked hol fáj, te mit érzel...
És reggel 5-kor már keltettek, azzal, hogy nemes feladat, sétáljunk el a csapig, lehet zuhanyozni is, ahol segítenek.
Hát, a szomszéd lánykával együtt kísérleteztünk, buzdítottuk egymást, hogy kinek megy hamarabb.
Én próbáltam meg először felállni, de ott maradtam, elájultam!
Aztán nagy nehezen sikerült. Szörnyű volt! Ezek után nehezen kaptam lent ágyat a gyerekágyas osztályon, ahol rögtön megkaptam a babát. Gondolhatjátok! Alig állsz a lábadon, és ott a nagy feladat!
Persze tejem sehol, a gyerkőc éhes, nagyon nehéz időszak volt, de a kis sárgaság segített, mert elég aluszékony volt. Sokat tettem cicire, meg adták ezt a cukros teát vagy mi a fenét, úgyhogy nem volt túlságosan éhes. Harmadnap viszont kénytelen voltam tápszert kérni, mert tejem az mindig nem volt!
A csecsemősök egyszerűen tojtak az emberre, ha kérdeztél, persze félvállról válaszoltak. Nekem az egyik hölgy segített, mikor mondtam, hogy nincs tejem, megnyomta a cicim, és ő nyugtatott meg, hogy akkor ez micsoda? Mert hogy jött ott valami. Csak ugyebár már odabent kiderült, hogy nem elég. De mit is várunk egy császár után?!
Na, aztán végül tegnap úgy megnyugodtam, merthogy sokáig volt lelki bajom a császár miatt. Az a sok kérdés... miért volt ez ennyire sos? Csak ki akartak tenni? Kellett a helyem? Állítólag aznap tök sok nőt küldött császárra az a doki.
Aztán tegnap kérdeztem a dokimat, aki egy angyal, csak ismételni tudom magam. Azt mondta, nyugodjak meg, így volt ez a legjobb, toxémia esetén ha érett a magzat, gyakran szeretnek így dönteni, minek kockáztassunk. Megindítani pedig állítólag azért nem lehetett volna, mert amivel megindítják, az növeli a vérnyomást!
De megnyugtatott, hogy jó is ez így, mivel az intenzíven a vizeletemben már emelkedett fehérjét találtak!!! Szóval történhetett volna másképp is, akár romlik a keringése a picinek, stb.
Még azt is elmondta, hogy duplán megerősítette a méhemen a varratokat, mert tudja, hogy szeretnék még szülni természetes úton. Majd meglátjuk!
Szóval, végül pozitív a végkifejlet, és ez a lényeg, fene nem bánja már, hogy bújt ki a drága, csak az, hogy nem lett semmi baja! Így legalább tuti volt, hogy egészségesen kiveszik!
Na, megyek, mindjárt bealszom, aztán igyekszem felkelni 9 körül lefejni a tejet, ha a picur felkel, oda tudjam adni neki. Legalább látni fogom, mennyi az annyi?!