2007.10.17 20:24
Szerző: mandala
Sziasztok!
Nem nevezek meg külön senkit, mindenkit üdvözlök! A régiek már ismernek, az újaknak írom le a történetem azért, hogy lássátok talpra lehet állni, tovább lehet (sőt kell is!) lépni, bár nagyon nehéz. Talán ha olyanokra leltek, akik szintén átéltek már hasonló tragédiát, akkor kicsit könnyebb a gyászmunka. Mert egy kis fény nyílik a sötétségben, ami a lelketeket borítja.
Álljon hát mementoként:
"Elküldve: 2007 Február 24 Szombat - 23:25
Sziasztok!
Olvastam néhányótok történetét. Megrendített. Mindegyik a szívembe mar, hisz tudom mit éreztek, tudom min mente(te)k keresztül!
Nézzétek, én azt gondolom abszolút naiv dolog azt képzelni, hogy ezt a tragédiát valaha is el tudjuk felejteni! Én legalábbis nem tudtam. Fel kell állni és tovább menni, de a szívedben az emlékét megőrizni. Feldolgozni? Hát, ez nehéz ügy! Tudom nem épp ide illő mondás, de azt hiszem a kutyaharpást szőrivel.... tehát addig nem nyugodni, míg újra pocakba nem kerül egy kis lurkó! Én vadul akartam! Ezért nem jött össze! Fél évig próbálkoztunk, úgy hogy két naponta vérvételre, a köztes napokon meg UH-ra jártam, sorban kaptam a tüszőrepedést és -érést fokozó injekciókat és gyógyszereket, mindhiába. Aztán amikor azt mondtam, hogy na jó, akkor most vége, lesz ami lesz, ezt befejezem, akkor pocakba költözött Encsi baba. De addig a poklok poklát éltem át.
Elmesélem mi vezetett idáig:
2000-ben született a fiam. Vele végig feküdtem a terhességet véreztem, görcsöltem). De megérte.
Aztán 2002-ben ismét babát vártunk. Minden UH, minden vérvétel, minden leletem jó volt, örültünk és boldogok voltunk. A 22. hét körül kezdett gyanús lenni, hogy ez a manócska valahogy nem mozog eleget. Férjem mindig azzal viccelődött, hogy lusta, mint az apja..... De féltem, nem voltam nyugodt. A 23. héten aztán besokaltam és egy soron kívüli UH-ot kértem. Mélyen megalázó és minősíthetetlen stílusban közölték velem, hogy semmi esélye a babámnak. Mindezt a következő képpen:
A doki a fejem fölött latin kifejezéseket morgott az aszisztensnek.... nem értettem, csak éreztem, hogy valami baj van. "Édes" párbeszéd:
dr (a fejem fölött az aszisztensnek) : hydrops.... cisztarendszer..... a koponyaűr és a mellkas tele folyadékkal.......
én: doktor úr, valami baj van?
dr: igen baj van.
(én elkezdtem sírni)
dr: ezt hagyja abba, mert így nem tudom folytatni a vizsgálatot!
(a végén):
én: most végülis mi a helyzet?
dr: élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenesség
én: és a babának vannak esélyei?
dr: gyarkorlatilag nincsenek. Meg kell szülni és kész.
(azzal hátat fordított és köszönés nélkül faképnél hagyott)
Puff! Dolgozd fel ahogy akarod, értsd ahogy akarod, csinálj amit akarsz! Csak álltam, és nem tudtam mozdulni sem!
A következő héten hétfő reggelre kellett bemennem, mert még előtte levő héten néhány UH-ot meg kellett csinálniuk, hogy a konzíliumon a prof. engedélyezze az "abortuszt".
Hétfőn reggel fél nyolckor feltették a lamináriumot a prepydil gélt. Akkor elájultam a folyosón (kis finomság, hogy ún. hátrahajló méhem van, és ahhoz, hogy ezt az előkészítést meg tudják csinálni, ilyen helyes kis kampókkal meg kell emelniük a méhtestet, hogy hozzáférjenek a méhszájhoz rendesen. Na, ez egy rémálom....
Aztán bekötötték az infúziót
Az volt igazán gáz, hogy addig a baba nem nagyon mozgott (a betegségéből kifolyólag), de az oxytocin és a nalador infúzió hatására folyamatosan mocorgott. Ez fájt nagyon. Könyörögtem, hogy ne mozogjon, nem akarom érezni Őt! Minden egyes mozdulása a szívembe hasított. Azt hittem elsírtam akkor az összes könnyemet. Két nap és két éjjel vajúdtam. Rögtön 5 perces fájásaim lettek, a karomban az összes ér begyulladt, a karom akkora volt, mint egy mozsár. Vizes borogatást tettem rá, mert azt hittem megőrülök, úgy fájt. Nem ehettem és nem ihattam, mert nem tudták mikor lesz meg a baba és utána altatnak, hogy a lepényt kiszedjék. A karomba kaptam a fájás erősítőt, a fenekembe meg a fájdalomcsillapítókat.... a végén már a vérnyomásom is magas lett..... Hát, hétfőn reggel fél nyolckor kezdődött, és szerda reggel fél kilenckor halt meg a babám. Éreztem, hogy mozog, a következő pillanatban néma csend..... és kilenckor megszültem. Elaltattak, borzalmasan ébredtem. Hánytam (pedig nem volt mit), szédültem.... Délután zuhanyozni mentem, de a férjem karjába ájultam a zuhanyzóban. Összeszaladt a fél klinika.... Másnap hazaengedtek, harmadnapra beindult a tejem.... Mondtam, azt hittem elsírtam az összes könnyem, de nem! Maradt ekkorra is.... fejtem a tejcsit és öntöttem a mosdóba.... az járt a fejemben, hogy ezt most a babámnak kéne innia..... Jegeltem a cicim, hogy elapadjon a tejcsi.... két hétbe telt, mire sikerült elapasztanom..... Ráadásul ugye a sok ismerős: mi lett a babával, hova lett a pocakod....???? Nem kívánom senkinek azokat a heteket, hónapokat......
De azt gondolom, azért könnyebb egy kicsit úgy feldolgozni a dolgokat, hogy tudod: nem volt esélye a babának. Ha úgy veszítem el, hogy egészséges és vm. buta fertőzés okozza, az sokkal nehezebb.... szerintem. De tudjátok, én akkor meghaltam. Igen, vele haltam a kislányommal! A mai napig ha megkérdezik, hogy hany babát szültem, lehunyom a szemem és bocsánatot kérek a kis lelkétől, és csak aztán válaszolom, hogy a negyediket..... mert hát Ő is volt! Igen, szóval ötöt..... de annyira fájna magyarázni, hogy tudják volt egy kislány, aki elment mielőtt a karunkba vehettük volna..... de azért én tudom, hogy ő volt nekünk. Sokszor gondolok rá, ha hasonló korú kislányt látok.... igen, az én kicsi lánykám most pont ennyi idős lenne..... Fáj, nem tagadom! De ugyanakkor nagyon boldog vagyok. Igen, mert van három gyönyörű testvére, és nemsokára lesz egy negyedik is! Tudom, hogy Ő is örül. Az első kisfiunk, Danika két éves volt, amikor elveszítettük a babát. Kérdezte, hogy hova lett a tesó a hasamból. Azt válaszoltuk, hogy fenn ül egy felhőn, és lógázza a lábát.... onnan mosolyog ránk. És tudjátok, a legjobb orvosság erre a bajra, ha gyerekzsivaj tölti meg a házat! De azért az is tény: vele haltam a kislányommal. Arra is rájöttem azonban, hogy van élet a halál után....."